előző nap
következő nap

„Istennek kell inkább engedelmeskednünk...” ApCsel 5,17–32

17 Ekkor azonban megjelent a főpap és egész kísérete, a szadduceusok pártja, és féltékenységtől eltelve 18 elfogták az apostolokat, és börtönbe vetették őket. 19 De az Úr angyala éjszaka megnyitotta a börtön ajtaját, és kivezetve őket ezt mondta nekik: 20 Menjetek, álljatok fel a templomban, és hirdessétek a népnek ennek az életnek minden beszédét! 21 Ők engedelmeskedtek, korán reggel bementek a templomba, és tanítottak. Amikor megérkezett a főpap és kísérete, összehívták a nagytanácsot, Izráel véneinek egész testületét, és elküldtek a börtönbe, hogy vezessék elő őket. 22 A szolgák elmentek, de nem találták őket a börtönben, ezért visszatérve jelentették: 23 A börtönt ugyan gondosan bezárva találtuk, az őrök is az ajtó előtt álltak, de amikor kinyitottuk, bent senkit sem találtunk. 24 Amint a templomőrség parancsnoka és a főpapok meghallották ezeket a szavakat, zavarba jöttek, és ezt kérdezték: Miként történhetett ez? 25 De valaki odament, és jelentette nekik: Íme, azok a férfiak, akiket börtönbe vetettetek, ott állnak a templomban, és tanítják a népet. 26 Ekkor elment a parancsnok a szolgákkal, és elővezették őket, de minden erőszak nélkül, mert féltek a néptől, hogy megkövezi őket. 27 Bevitték, és a nagytanács elé állították őket, a főpap pedig elkezdte kihallgatásukat: 28 Szigorúan megtiltottuk nektek, hogy tanítsatok annak a nevében, és íme, egész Jeruzsálemet betöltitek tanításotokkal, és ránk akarjátok hárítani annak az embernek a vérét. 29 Péter és az apostolok így válaszoltak: Istennek kell inkább engedelmeskednünk, mint az embereknek. 30 A mi atyáink Istene feltámasztotta Jézust, akit ti fára függesztve kivégeztetek. 31 Isten őt mint fejedelmet és szabadítót emelte a jobbjára, hogy megtérést és bűnbocsánatot adjon Izráelnek. 32 Mi tanúi vagyunk ezeknek az eseményeknek, és tanúja a Szentlélek, akit azoknak adott Isten, akik engedelmeskednek neki.

„Istennek kell inkább engedelmeskednünk..." (29). Életünk dilemmájára ad választ Péter. Az emberi és az isteni elvárások sokszor szemben állnak egymással. A tanítványoktól Isten azt várja ma is, hogy bizonyságot tegyenek Krisztusról. Az emberek – ideértve a hatóságokat, a közhangulatot, és olykor a hozzátartozóinkat is – pedig azt várják, hogy hallgassunk róla, a nevét se ejtsük ki. Mi pedig tudjuk, hogy „...nem is adatott az embereknek az ég alatt más név, amely által üdvözülhetnénk" (4,12)

RÉ 240 MRÉ 402

„Dávid így gondolkodott: Szeretettel bánok Hánúnnal…” (2Sámuel 10) 2Sámuel 10

(2) „Dávid így gondolkodott: Szeretettel bánok Hánúnnal…”(2Sámuel 10)* A JÓSZÁNDÉK IS BÖLCSESSÉGGEL EGYÜTT LESZ ÁLDÁSSÁ. – 1. Megkértek, hogy segítsek. Segítettem, és bajba kerültem, mert azonnal mennek a hírek: ki, miért, minek, hol mozog, kinek az oldalán, kiknek az ügyében... Nem is beszélve azokról a helyzetekről, amikor mi ütjük az orrunkat olyan ügyekbe, még ha jószándékkal is, amihez semmi közünk sincs. – 2. Dávid az ammóni király apjának, a korábbi király Náhásnak halálakor vigasztaló követeket küldött a gyászoló királyi családhoz. Az új királynak, Hánúnnak rossz tanácsadói voltak, akik bizalmatlanul kémeknek tartották a követeket, és megalázva küldték vissza őket Dávidhoz (1–5). Dávid higgadt maradt, de jószándéka által mégis olyanba bonyolódott, ami véres harcokat eredményezett, még ha győzteseket is (19). Valóban szükség volt erre a sok áldozatra (18), mindkét oldalon? – 3. Egyébként azt a kérdést fel sem merem tenni, hogy miért kell mindenre reagálni? Alig tűrünk el valamit. Jézus Krisztustól nem ezt tanultuk (1Korinthus 13,7, 1Korinthus 6,7). Persze Ő nem is világi dicsőséget igért nekünk, hanem valami sokkal többet.

___

* A JÓSZÁNDÉK IS BÖLCSESSÉGGEL EGYÜTT LESZ ÁLDÁSSÁ. 

– 1. Megkértek, hogy segítsek.

Segítettem, és bajba kerültem, mert azonnal mennek a hírek: ki, miért, minek, hol mozog, kinek az oldalán, kiknek az ügyében...

Ezt már sokszor megtapasztaltam. 

Nincs mit titkolni, de nem is lehet, mert mindenki mindent azonnal tud. Senkiben sem lehet megbízni. 

Azóta már ugrásra készen állok: vajon mibe keveredek, ha valaki segítséget kér.

Persze, tudjuk a határokat, de a határokon belül is leverik az emberen a jóindulatot.

Bizony a jószándékú cselekedetekből is mekkora baj lehet.

Nem is beszélve azokról a helyzetekről, amikor mi ütjük az orrunkat olyan ügyekbe, még ha jószándékkal is, amihez semmi közünk sincs.

A mai igeszakasz erről szól.

– 2. Dávid az ammóni király apjának, a korábbi király Náhásnak halálakor, vigasztaló követeket küldött a gyászoló királyi családhoz.

Az új királynak, Hánúnnak rossz tanácsadói voltak, akik bizalmatlanul kémeknek tartották a követeket, és megalázva küldték vissza őket Dávidhoz (1–5). 

Dávid higgadt maradt, de jószándéka által mégis olyanba bonyolódott, ami véres harcokat eredményezett, még ha győzteseket is (19).

Az ammóniak ugyanis megijedtek, hogy Dávid megharagudott rájuk, ezért sereget toboroztak, az arámiak, és más népek közül is, amire Dávidnak már reagálnia kellett, Jóáb és Abísaj hadvezérei által (6–19).  

Ezek mindent megtesznek, okosan, mégis az Úrban bízva (12); – és győzelmet szereznek.

Valóban szükség volt erre a sok áldozatra (18), mindkét oldalon? 

– 3. Egyébként azt a kérdést fel sem merem tenni, hogy miért kell mindenre reagálni?

Alig tűrünk el valamit.

Jézus Krisztustól nem ezt tanultuk (1Korinthus 13,7, 1Korinthus 6,7).

Persze Ő nem is világi dicsőséget igért nekünk, hanem valami sokkal többet.

– 4. Szóval visszatérve az ószövetségi, logikus, gyakorlati, leföldelt gondolathoz, állapítsuk meg a szentenciát! 

Bizony az Úr bölcsessége kell ahhoz, hogy helyesen mérjük fel, vajon jószándékunk egybeesik-e az adott összefüggésekben, az Úr akaratával; – vagyis azzal, hogy van-e a szóban forgó területen illetékességünk, keresnivalónk; – miközben tegyük fel azt a kérdést is, hogy a pártfogoltunk számára nyújtott segítségünk nem okozhat-e lehetetlen helyzetet másoknak?

A jószándék is nem csupán gyarló érdekeken alapul?

Szóval, észen kell lenni; – ez Isten akarata minden helyzetben, az erő, szeretet és józanság Lelke által vezérelten (2Timóteus 1,7).