(13) „…Isten ellen fordítod lelkedet…” (Jób 15,1–16) A „HATÁRÁTLÉPÉSEKRŐL” – 1. Elifáz szerint, ahogy Jób beszél, az egyáltalán nem vall bölcsre; – mert sem tartalmában, sem hangvételében nem így beszél egy „bölcs” (2–6). A bölcs kitaposott úton halad, a megszokott módon, „határátlépés” nélkül. – 2. Persze, tegyük hozzá, hogy nagyon fontos a kitaposott út, ezt manapság ismét kezdjük megtanulni, mert a folyamatos „határátlépések” szétszaggatják az élet rendjét. – 3. Jób „határátlépő” lett. Itt egy szenvedő ember áll előttünk, aki nem „jó dolgában” bölcselkedik, hanem kínjaiból kiált fel. Határhelyzetekben pedig könnyen megtörténik a határátlépés. Jób azon kétségbeesésének ad hangot, hogy az Isten őellene fordult. Elifáz pedig úgy érti Jób szavait, hogy Jób fordult Isten ellen. Elifáz szerint, ők próbálták Jóbot vigasztalni, megtérésre hívni, de ő semmibe vette a szelíd szót, és átadta magát szíve indulatának (11–12). Elifáz álnoknak nevezi Jóbot, mert noha egyetlen halandó sem hibátlan az Isten előtt; – de Jób, ahelyett, hogy megvallaná bűnét, Istent vádolja (14–16). – 4. Jób azért lépi át a tisztes határokat, mert megváltás után kiált Istenéhez. Áldott legyen az Isten, hogy Ő is átlépte a menny határát érettünk, Jézus Krisztusban!