előző nap
következő nap

„...sokáig tanított...” ApCsel 20,7–12

7 A hét első napján pedig, amikor összegyűltünk, hogy megtörjük a kenyeret, Pál tanította őket, és mivel másnap már el akart utazni, a tanítást egészen éjfélig meghosszabbította. 8 Sok lámpás volt abban a felső szobában, ahol együtt voltunk. 9 Egy Eutikhosz nevű ifjú pedig, aki az ablakban ült, mély álomba merült, mivel Pál sokáig tanított, és az álomtól elnehezülve leesett a harmadik emeletről, úgyhogy holtan szedték fel. 10 Pál lement, ráborult, átölelte, és ezt mondta: Ne zajongjatok, mert a lelke benne van. 11 Azután felment, megtörte a kenyeret, evett, és még sokáig, egészen virradatig beszélt hozzájuk, majd útnak indult. 12 A fiút pedig élve hozták fel, és egészen megvigasztalódtak.

„...sokáig tanított..." (9). Pálnak a hosszú távolléte után bizonyára nagyon sok mondanivalója volt, és másnap reggel indulni akart, ezért nyúlt hosszabbra a tanítás, mint az ideális lett volna. Sok régi írásmagyarázó megrótta Eutikhoszt, amiért „bealudt" az igehirdetés hallgatása közben. Mi legyünk megértőbbek vele. Balesete és Pál csodálatos közbelépése így együtt erősítette a gyülekezet hitét: „egészen megvigasztalódtak" (12).

RÉ 500 MRÉ 290

„Az asszonytól született ember…”(Jób 14) Jób 14

(14) „Az asszonytól született ember…”(Jób 14)* Jób tehát odaáll az Úr elé, és KIÖNTI A SZÍVÉT, MINT A VIZET (Jeremiás Siralmai 2,19). – 1. Most egy pillanatra felejtsük el a „tanítást”, mert egyébként nem érnek el bennünket Jób szavai. – 2. Az emberi élet, a maga valóságában rettenetes és nyomorúságos, rövid, nyugtalan, tisztátalan, és behatárolt, azaz halandó, ami után mi lesz igazából velünk? (1–6) – 3. Akkor még azzal is tetézi az Isten az ember nyomorúságát, hogy megbünteti. Akkor legalább hagyja egy kicsit békén még őt az Isten ebben a világban, mielőtt végleg elmegy innen! Ez áttételesen Jób barátainak is szól, miszerint legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az, hogy békén hagyja. – 4. Lám, Jób mennyire bízik Urában, mert reménységét még ebben a reménytelenségben is megfogalmazza (Róma 4,18); – miszerint az Úr látja, érti küzdelmes életének minden kínját, nem úgy, mint egyik ember a másikét; – és talál elengedést, megoldást, megváltást (13–14). Jézus Krisztusban, aki szintén asszonytól született (Galata 4,4), ez a reménység már a miénk!

___

* Jób tehát odaáll az Úr elé, és KIÖNTI A SZÍVÉT, MINT A VIZET (Jeremiás Siralmai 2,19).

– 1. Most egy pillanatra felejtsük el a „tanítást”, mert egyébként nem érnek el bennünket Jób szavai, inkább megbotránkozhatunk azokon, mert olyanokról beszél, amit a hitben járva soha nem merünk már megfogalmazni; – pedig ott szorong bennünk.

– 2. Az emberi élet, a maga valóságában rettenetes és nyomorúságos, rövid, nyugtalan, tisztátalan, és behatárolt, azaz halandó, ami után mi lesz igazából velünk? (1–6)

Jób megfordítja a teológiai gondolatmenetet: Mivel ilyen korlátozott és reménytelen az emberi élet (7–12), ezért vergődik az ember, és ebben a vergődésben sok méltatlan dolgot elkövethet.

Szinte azt kiáltja: a halál zsoldja a bűn (18–22).

Még a fáknak, vagy a folyóknak is több reménységük van, mint az embernek (7–12).

Döbbenetes képek ezek.

– 3. Akkor még azzal is tetézi az Isten az ember nyomorúságát, hogy megbünteti.

Akkor legalább hagyja egy kicsit békén őt az Isten még ebben a világban, mielőtt végleg elmegy innen!

Ez áttételesen Jób barátainak is szól, miszerint legtöbb, amit egyik ember a másiknak adhat, az, hogy békén hagyja.

– 4. Lám, Jób mennyire bízik Urában, mert reménységét még ebben a reménytelenségben is megfogalmazza (Róma 4,18), – miszerint az Úr látja, érti küzdelmes életének minden kínját, nem úgy, mint egyik ember a másikét; – és talál elengedést, megoldást, megváltást (13–14).

Jézus Krisztusban, aki szintén asszonytól született (Galata 4,4), ez a reménység már a miénk!