előző nap
következő nap

„Ne félj, Pál,... Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón” ApCsel 27,9–26

9 Mivel pedig közben sok idő telt el, és a hajózás is veszedelmessé vált, hiszen a böjt is elmúlt már, Pál figyelmeztette őket: 10 Férfiak, látom, hogy a további hajózás nemcsak a rakományban és a hajóban okozhat nagy kárt, hanem életünket is veszélyezteti. 11 De a százados inkább hitt a kormányosnak és a hajótulajdonosnak, mint annak, amit Pál mondott. 12 A kikötő nem volt alkalmas a telelésre, ezért a többség úgy döntött, hogy továbbhajóznak onnan, hátha eljutnak Főnixbe, ahol áttelelhetnek. Ez Kréta egyik kikötője, amely délnyugat és északnyugat felé néz. 13 Mivel pedig enyhe déli szél kezdett fújni, azt hitték, hogy megvalósíthatják elhatározásukat, felszedték tehát a horgonyt, és továbbhajóztak Kréta közelében. 14 Nemsokára azonban a sziget irányából lecsapott az Eurakvilónak nevezett szélvihar. 15 Mikor az magával ragadta a hajót, úgyhogy nem tudott a széllel szemben haladni, rábíztuk a hajót, és sodortattuk magunkat vele. 16 Amikor egy kis sziget, Klauda szélárnyékos oldalára befutottunk, nagy nehezen ugyan, de meg tudtuk tartani a mentőcsónakot. 17 Miután ezt felvonták, óvintézkedéseket tettek: alul átkötötték a hajót, és mivel féltek, hogy a Szirtisz tengeröböl zátonyaira futnak, a horgonyt leeresztették, és úgy sodródtak tovább. 18 A vihar hevesen hányt-vetett bennünket, ezért másnap kidobálták a hajóterhet, 19 harmadnap pedig a hajó felszerelését dobálták ki saját kezükkel. 20 Mivel pedig sem a nap, sem a csillagok nem látszottak több napon át, és erős vihar tombolt, végül elveszett megmenekülésünk minden reménye. 21 Minthogy már sokat éheztek is, Pál felállt közöttük, és így szólt: Az lett volna a helyes, férfiak, ha rám hallgattok, és nem indulunk el Krétából, hogy elkerüljük ezt a veszélyt és ezt a kárt. 22 Én azonban most is azt tanácsolom nektek, hogy bizakodjatok, mert egy lélek sem vész el közületek, csak a hajó. 23 Mert ma éjjel elém állt annak az Istennek az angyala, akié vagyok, és akinek szolgálok. 24 Ez azt mondta: Ne félj, Pál, neked a császár elé kell állnod, és Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón. 25 Ezért bizakodjatok, férfiak! Én hiszek az Istennek, hogy úgy lesz, ahogyan nekem megmondta. 26 Egy szigetre kell kivetődnünk.

„Ne félj, Pál,... Isten neked ajándékozta mindazokat, akik veled vannak a hajón" (24). Még a mai viszonyok között is előfordulnak tragédiák a viharos tengeren. A nagyon biztonságosan megépített hajókat is érheti katasztrófa. Hát még azokat a lélekvesztőket, amelyen akkor vitték Pált, vagy amelyeken ma menekültek százai vesznek el a hullámsírban. Isten ajándéka minden megtartott élet!

RÉ 210 MRÉ 347

„Véget vet az ember a sötétségnek…” (Jób 28,1–11) Jób 28,1–11

(3) „Véget vet az ember a sötétségnek…” (Jób 28,1–11) * Mindig keresni kell valamit? HOL VAN? Nem találom? De mi van, ha megtaláltam? Mit kell megtalálni ahhoz, hogy ne kelljen többet „keresni”? – 1. Az ember „kibányász”, felszínre hoz mindent, alászállt a mélységekbe is, hogy felhozza az aranyat, ezüstöt, nemesfémet, kristályt. De az ember leszáll a „lélek” mélyére is. Aztán felszáll, minél „magasabbra”. Mindenhez érteni akar, mindent uralni kíván, mindent a kezébe vesz, mindent leleplez... – 2. Mégis felmerül a kérdés? Megtaláltuk, amit kerestünk? Annyi mindenünk van; de végül is, mi az, amink ténylegesen van? Hol van a dolgok, események, életek „veleje”, „lelke”, „értelme”, „boldog rendje”? – 3. Hol van az, aki örökre megtartja, összetartja ezt a világot, az emberi életeket, minket, engem? Szinte mindenünk van, szinte mindent tudunk, és mégis tönkre tesszük, széthajtjuk, kizsigereljük egymást, a lakott földet, a rendelkezésünkre álló időt? Napvilágra hozzuk, ami rejtve van (11). Véget vetünk a sötétségnek (3). De amit napvilágra hozunk, eltékozoljuk (10). Így csak még nagyobb lesz a sötétség. Ebben vagyunk…

___

* Mindig keresni kell valamit? HOL VAN? Nem találom?

De mi van, ha megtaláltam?

Mit kell megtalálni ahhoz, hogy ne kelljen többet „keresni”?

Mit fejlődött az emberi tudás, technika, kommunikáció; – és az élet nem lett könnyebb, legfeljebb más lett, más feladatokkal, kihívásokkal; – a bármikor volt problémák pedig ugyanazok, miközben az „örvény” ereje fokozódik.

– 1. Az ember „kibányász”, felszínre hoz mindent, alászállt a mélységekbe is, hogy felhozza az aranyat, ezüstöt, nemesfémet, kristályt.

De az ember leszáll a „lélek” mélyére is.

Aztán felszáll, minél „magasabbra”.

Mindenhez érteni akar, mindent uralni kíván, mindent a kezébe vesz, mindent leleplez, mindent megfoszt a „titkától”, mindent megszentségtelenít...

– 2. Mégis felmerül a kérdés? Megtaláltuk, amit kerestünk?

Annyi mindenünk van; – de végül is, mi az, amink ténylegesen van? Ami a miénk?

Hol van a dolgok, események, életek „veleje”, „lelke”, „értelme”, „boldog rendje”?

Hol van a bölcsesség? Ezt akkor így nevezte Jób könyvének írója, aki nem maga Jób, és aki beillesztette ide, ezt a bölcsességről szóló részt?

– 3. Hol van az, aki örökre megtartja, összetartja ezt a világot, az emberi életeket, minket, engem?

Itt most egészen egyszerűen ilyen általánosan, de éppen ezért szívbe hasítóan teszi fel ezt a kérdést az Ige.

Szinte mindenünk van, szinte mindent tudunk, és mégis tönkre tesszük, széthajtjuk, kizsigereljük egymást, a lakott földet, a rendelkezésünkre álló időt?

Hatalmas segélykiáltássá lett mára ez a szakasz.

Napvilágra hozzuk, ami rejtve van (11).

Véget vetünk a sötétségnek (3).

De amit napvilágra hozunk, eltékozoljuk, közszemlére tesszük, visszaélünk vele (10).

Így csak még nagyobb lesz a sötétség.

Ebben vagyunk…