(1) „Ím parányi vagyok, mit feleljek Neked?” (Jób 40,1–14) ISTEN BESZÉDE EGÉSZEN MÁS, mint amilyen Jób barátainak beszéde volt. – 1. Az Úr beszéde nem fenyeget, nem hajszol a kétségbeesés felé, hanem egyszerűen felnyitja Jób „beszűkült” életét Isten hatalmas világára, magára Isten hatalmára. – 2. Az emberi élet beszűkült élet, ezernyi módon „bezárt” élet: énünk, személyiségünk, örökölt és tanult szokásaink, gyökereink, lehetőségeink, adottságaink, tapasztalataink, látásmódunk, hitetlenségünk és vallásosságunk, vagy éppen saját kegyességünk szűk, belterjes, szinte áttörhetetlen falu világának korlátolt foglyai vagyunk. Képtelenek vagyunk áthatolni ezeken a szűk falakon… Ennek a „zártságnak” persze sok áldása is van, védelmet ad; – de még több szenvedést okoz. – 3. Minden konfliktus, harc, szenvedés oka, hogy ezek a szűk világok, különböző méretekben, egymásnak esnek, és egyik ki akarja írtani, meg akarja győzni, vagy éppen birtokolni akarja a másikat, mégpedig az igazság, meg Isten nevében. – 4. Jób most tért meg igazán, amikor Isten első beszédét hallva túllát a maga szűk „világán”, pont azzal, hogy belátja „korlátoltságát”, valamint a maga parányi voltát, leborul az Úr előtt, többé nem felesel, megnémul. Enélkül az összetöretés nélkül nincs élő hit.