„...aki mást felüdít, maga is felüdül” Péld 11,16–31
Világunk önző, önmagának élő. „Én vagyok az alany és a tárgy" – mondja Babits. Önmagunk zárt köréből egyedül Krisztus által törhetünk ki, és nyílhatunk meg embertársunk iránt. „...ha a földbe vetett búzaszem nem hal meg, egymaga marad; de ha meghal, sokszoros termést hoz" (Jn 12,24). Keressünk ma kitörési pontokat, hogy megtapasztaljuk, „...aki mást felüdít, maga is felüdül" (25).
RÉ 75 MRÉ 75
„…arra törekszik, hogy ő maga ismert legyen a nyilvánosság előtt.”(János 7,1–13) János 7,1–13
(4) „…arra törekszik, hogy ő maga ismert legyen a nyilvánosság előtt.”(János 7,1–13)* A NYILVÁNOSSÁG a legnehezebb ügy. – 1. Mennyire mutathatja meg magát egy hívő ember a nyilvánosság színpadán? Mennyire élhet ezzel a lehetőséggel az egyház? – 2. Ne a saját meglátásainkra hagyatkozzunk most a témával kapcsolatosan: – miszerint akit nem ismernek, az nincs is; – meg hogy az embernek szüksége van arra, hogy megmutassa magát másoknak; – aztán hogy az Ige terjesztésében is fontos az ismertség. – 3. Jézus Krisztus értékelése egyértelmű a nyilvánosság kapcsán (4–5). Jézus eleve gonosznak nevezte a nyilvánosságot (6–7); – abban a formában mindenképpen, ahogy azt mi emberek használtuk és használjuk… – 4. Persze, nyilvánosság nélkül nincs élet, de nem mindegy, hogy milyen célból, milyen szinten és mikor történik mindez. Jézus Krisztus számára akkor jött el a nyilvánosság ideje, amikor annak itt volt az Istentől rendelt „órája”, és az nem „tündöklés” és „diadalmenet” volt, hanem szenvedés és kínhalál (8). Jézus azonban feltámadott a halálból, mert Ő a Megváltó. Azóta egyetlen legitim nyilvánosság létezik, az Őróla való önzetlen, tiszta, hiteles bizonyságtétel (10–13).
___
*A NYILVÁNOSSÁG a legnehezebb ügy.
– 1. Mennyire mutathatja meg magát egy hívő ember a nyilvánosság színpadán?
Mennyire élhet ezzel a lehetőséggel az egyház?
Miközben a nyilvánosság eszközei technikailag szinte „végtelen” lehetőségeket kínálnak manapság, de éppen ezzel egyenesen arányban lesznek hatástalanná és halálosan veszélyessé is ezek a „felületek”.
– 2. Ne a saját meglátásainkra hagyatkozzunk most a témával kapcsolatosan:
– miszerint akit nem ismernek, az nincs is;
– meg hogy az embernek szüksége van arra, hogy megmutassa magát másoknak;
– aztán hogy az Ige terjesztésében is fontos az ismertség.
– 3. Jézus Krisztus értékelése egyértelmű a nyilvánosság kapcsán, amikor a testvérei, akik ugyancsak nem hittek benne, nyilvános fellépésre bíztatták (4–5).
Jézus eleve gonosznak nevezte a nyilvánosságot (6–7); – abban a formában mindenképpen, ahogy azt mi emberek használtuk és használjuk: cirkusz, magamutogatás, öncélú hiúság vására, nyilvánosház, paráznaság, manipulálás...
– 4. Persze, nyilvánosság nélkül nincs élet, de nem mindegy, hogy milyen célból, milyen szinten és mikor történik mindez.
Jézus Krisztus számára akkor jött el a nyilvánosság ideje, amikor annak itt volt az Istentől rendelt „órája”, és az nem „tündöklés” és „diadalmenet” volt, hanem szenvedés és kínhalál (8).
Nekünk pedig a nyilvános tündöklés kell, kizárólag.
– 5. Jézus azonban feltámadott a halálból, mert Ő a Megváltó.
Azóta egyetlen legitim nyilvánosság létezik, az Őróla való önzetlen, tiszta, hiteles bizonyságtétel.
A többi, minden fajtájával együtt, „pornográfia és bűnözés” (10–13).
– Zárásként: Már értem, ahogy öregszik az ember, egyre boldogabb, ha épségben lemászhat a nyilvánosság fájáról, és az Úr kegyelméből nem lett az számára bitófává.
Bizony, a kivételektől eltekintve, csendesen, névtelenül sokkal többet tehetünk egymásért, mint nyilvánosan.
A „valóban elhívott nagyok” kivétele csak erősíti ezt a „szabályt”.
A nyilvánosságban ugyanis többnyire mindig csak rólunk van szó.