„Szövetségre lépek veled, és megtudod, hogy én vagyok az Úr.” Ez 16,53–63
Nem emlékeztek a hűtlenek, de Isten emlékezik az általa megkötött szövetségre. A cselekvő kegyelem a kilátástalan helyzetű embert életképessé teszi. Az emlékező Úr nem ellentétpárja a feledékeny embernek, hanem erőforrása és támogatója. A Nóé óta hirdetett szövetségi ígéret nemcsak emlék, hanem jövőt teremtő, embert vigasztaló mennyei jogosítvány. Istennek hála legyen azért, hogy mi naponta megemlékezhetünk a vele kötött szövetségben érdemtelenül kapott ajándékainkra.
RÉ 274 MRÉ 399
„Ha nem látom…nem hiszem.” (János 20,24–29) János 20,24–29
(25) „Ha nem látom…nem hiszem.”(János 20,24–29)* EZ EGY „MODERN” TÖRTÉNET. Tamás története két végletet mutat be. – 1. Az egyik véglet szerint csak azt fogadjuk el „valóságnak”, ami látható, megfogható, mérhető, vizsgálható, eredményes, „pénzben kifejezhetően” hasznos. Pedig a „valóság” jelenségeinek kis százaléka mérhető meg így. Így a modern ember „valóságképe” korlátozott, torzan redukált; így élete, döntései is elhibázottan azok. – 2. A másik véglet szerint a „személyesség” vagy hiányzik az életünkből, vagy túlteng az életünkben. Ez hitéletünk kapcsán is igaz. Jézus Krisztus számon kéri a hit személyességét (27–28). Kár, hogy ahol lenne személyes hit, ott túlteng a személyesség; – vagy pedig a személyes hit kizárólag csak a mindenben definiált tanrendszerben akar megmutatkozni. – 3. Az élő hit egyszerre látja a „tapintható” valóságot és mégis túllát azon; egyszerre közösségi és mégis hitelesen személyes. Az élő hit abba a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit, aki a kételkedő Tamásnak, minden feddés nélkül (micsoda szeretet!) külön megjelent (24–27), hogy őt személyes hitre segítse; – amely, ha nem lát is, hisz (29).
___
* EZ EGY „MODERN” TÖRTÉNET.
Tamás története két végletet mutat be.
Sajnos mindkettő nagy nyomorúsága a ma emberének is.
– 1. Az egyik véglet szerint csak azt fogadjuk el „valóságnak”, ami látható, megfogható, mérhető, vizsgálható, eredményes, „pénzben kifejezhetően” hasznos.
Pedig a „valóság” jelenségeinek kis százaléka mérhető meg így.
Így a modern ember „valóságképe” korlátozott, torzan redukált; így élete, döntései is elhibázottan azok.
– 2. A másik véglet szerint a „személyesség” vagy hiányzik az életünkből, vagy túlteng az életünkben.
Ez hitéletünk kapcsán is igaz.
Tamás története ugyanis a személyes hit fontosságára mutat rá (28).
Sokszor a kulturális, vallási, elődöktől örökölt „hagyományrendszer” közösségi gyakorlása az egyetlen megtartó erő, ahol csak ezen belül lehet mérvadó a személyes meggyőződés, vagy nem is lesz mérvadóvá.
Jézus Krisztus azonban számon kéri a hit személyességét (27–28).
Kár, hogy ahol lenne személyes hit, ott túlteng a személyesség, és a túlburjánzó egyén személyisége agyontapossa azt; – vagy pedig a személyes hit kizárólag csak a mindenben definiált tanrendszerben akar megmutatkozni, ami pedig „a valóságot megmérni akaró látás” kísérletének egyik fajtája, ami Jézus Krisztus szerint sem járható út (29).
– 3. Az élő hit egyszerre látja a „tapintható” valóságot és mégis túllát azon; egyszerre közösségi és mégis hitelesen személyes.
Az élő hit abba a feltámadott Jézus Krisztusba vetett hit, aki a kételkedő Tamásnak, minden feddés nélkül (micsoda szeretet!) külön megjelent (24–27), hogy őt személyes hitre segítse; – amely, ha nem lát is, hisz (29); – akkor is hisz, amikor az adott élethelyzetben úgy tűnhetne, mintha nem tapasztalná Isten szeretetét; – hiszen ettől a szeretettől senki sem szakíthat el bennünket (Róma 8,38).