előző nap
következő nap

„...miattatok gyalázzák Isten nevét a népek között...” Róm 2,17–29

17 Ha pedig te zsidónak nevezed magadat, aki a törvényre hagyatkozol, és Istennel dicsekszel, 18 és ismered az ő akaratát, és el tudod dönteni, mi a helyes, hiszen megtanultad a törvényből; 19 és meg vagy győződve arról is, hogy te a vakok vezetője vagy, a sötétben járók világossága, 20 az oktalanok nevelője, a kiskorúak tanítója, mert tied a törvényben megtestesült ismeret és igazság: 21 ha tehát mást tanítasz, önmagadat nem tanítod? Aki hirdeted: ne lopj, lopsz? 22 Aki azt mondod: ne paráználkodj, paráználkodsz? Aki utálod a bálványokat, templomrabló vagy? 23 Aki a törvénnyel dicsekszel, törvényszegéseddel meggyalázod Istent? 24 Bizony „miattatok gyalázzák Isten nevét a népek között", amint meg van írva. 25 A körülmetélkedés valóban használ, ha megtartod a törvényt, de ha törvényszegő vagy, akkor körülmetéltséged körülmetéletlenséggé lett. 26 Ha pedig a körülmetéletlen megtartja a törvény rendelkezéseit, nem számít-e Isten előtt a körülmetéletlensége körülmetéltségnek? 27 És a származása szerint körülmetéletlen is, aki betölti a törvényt, megítél majd téged, aki az Írás és a körülmetélés ellenére törvényszegő vagy. 28 Mert nem az a zsidó, aki külsőleg az, sem nem az a körülmetélkedés, amely a testen, külsőleg látszik; 29 hanem az a zsidó, aki belsőleg az, és az a körülmetélkedés, amely a szívben van, Lélek szerint és nem betű szerint. Az ilyen dicsérete nem emberektől van, hanem Istentől.

„...miattatok gyalázzák Isten nevét a népek között..." (24). Isten szent nevének káromlása ősi emberi bűn. Az, hogy ez legtöbbször az Istenhez közelállók miatt történik, a mi nemzedékünkben is sajnálatos valóság. Nagy figyelem, komoly erőfeszítés kell ahhoz, hogy szavaink, tetteink miatt ne káromolják, hanem dicsőítsék Urunk és Istenünk szent nevét. Legyen valóban egyedül Istené a dicsőség! Soli Deo Gloria!

RÉ 153 MRÉ 155

„…akkor megtudod, hogy én vagyok az Úr!” (1Királyok 20,1–22) 1Királyok 20,1–22

(13) „…akkor megtudod, hogy én vagyok az Úr!” (1Királyok 20,1–22) Áháb nagy nyomorúsága a felesége, Jezábel volt, aki nem közel vitte, hanem eltávolította az Úrtól. A bűn azonban Áhábé, mert hallgatott rá. Hívő házastársat adj nekünk Urunk, akivel egy életen át, hűséges örömben Téged követhetünk! Pedig Áháb többször kapott kegyelmi időt az Úrtól. Az arám, II. Benhadad király hatalmas seregét legyőzhette a kis Áháb király; nem azzal, hogy először szorult helyzetében bölcsen enged a követeléseknek (1–6); nem is azzal hogy másodszor a totális kifosztásnak határozottan ellent áll (6–12); nem is azzal, hogy ügyes stratégiával harcol (14–21); hanem azzal, hogy az Úr vezette Áháb királyt győzelemre, kis seregén kegyelmével könyörült, hogy ezáltal megtapasztalja és felismerje az Úr hatalmát. Minden győzelmünk alázatra és hálaadásra, hitünk erősödésére adatott nekünk; és minden kudarcunk ugyancsak. Nem mámorosodhatunk meg sikereink csúcsán, sem fájdalmaink és kudarcaink mélységein, ahogy Benhadad lerészegedett már előre vedelve a győzelemre (16).  Mindkettő: áldás és próba, hitre hív, a reménységet érleli, az Úr ismeretét kínálja.