előző nap
következő nap

„Akkor Mózes elmondta a közösségnek, hogy mit kell tenni az Úr parancsa szerint.” 3Móz 8

1 Azután így beszélt Mózeshez az Úr: 2 Fogd Áront a fiaival együtt, meg a ruhákat és a fölkenéshez való olajat, továbbá a vétekáldozati bikát, a két kost és egy kosár kovásztalan kenyeret, 3 a nép egész közösségét pedig gyűjtsd a kijelentés sátrának bejáratához! 4 Mózes úgy cselekedett, ahogyan megparancsolta neki az Úr. A közösség is odagyűlt a kijelentés sátrának a bejáratához. 5 Akkor Mózes elmondta a közösségnek, hogy mit kell tenni az Úr parancsa szerint. 6 Majd Mózes odavezette Áront és fiait, és megmosta őket vízzel. 7 Ráadta Áronra a köntöst, és felövezte az övvel, azután felöltöztette a palástba, majd ráadta az éfódot, felövezte az éfód övével, és megerősítette azt rajta. 8 Föltette rá a hósent is, a hósenbe pedig beletette az úrímot és a tummímot. 9 A fejére föltette a süveget, a süvegre pedig elöl odatette az arany homlokdíszt, a szent fejdíszt, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. 10 Azután fogta Mózes a fölkenéshez való olajat, és fölkente vele a hajlékot és mindazt, ami csak benne volt. Így szentelte föl azokat. 11 Hintett belőle az oltárra is hétszer, majd megkente az oltárt és minden fölszerelését, a medencét is az állványával együtt, hogy fölszentelje azokat. 12 Azután öntött a fölkenéshez való olajból Áron fejére, és fölkente, hogy fölszentelje őt. 13 Odavezette Mózes Áron fiait is, felöltöztette őket köntöseikbe, és felövezte őket az övekkel, azután felkötötte rájuk a papi süvegeket, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. 14 Azután odahozatta a vétekáldozati bikát, Áron és fiai pedig rátették kezüket a vétekáldozati bika fejére. 15 Miután levágta, vette Mózes a vért, és megkente ujjával az oltár szarvait körös-körül. Így mutatott be vétekáldozatot az oltárért. A többi vért pedig az oltár aljára öntötte. Így szentelte föl, engesztelést végezve érte. 16 Majd vette mindazt a kövérjét, ami a beleken volt, meg a májon levő hártyát és a két vesét a rajtuk levő kövérjével együtt, és elfüstölögtette Mózes az oltáron. 17 A bikát magát azonban – annak bőrét, húsát és ganéját – elégette a táboron kívül, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. 18 Azután odahozatta az égőáldozati kost, Áron és fiai pedig rátették kezüket a kos fejére. 19 Miután levágta, Mózes körös-körül az oltárra hintette a vért. 20 Fölvágta a kost darabjaira, és elfüstölögtette Mózes a fejet, a darabokat és a hájat. 21 A belső részeket meg a lábszárakat megmosta vízben, és elfüstölögtette Mózes az egész kost az oltáron. Égőáldozat volt ez, kedves illatú tűzáldozat az Úrnak, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. 22 Azután odavezette a másik kost – a fölavatásra szánt kost –, Áron és fiai pedig rátették kezüket a kos fejére. 23 Miután levágta, vett Mózes a véréből, és megkente azzal Áron jobb fülcimpáját, jobb hüvelykujját és jobb nagylábujját. 24 Odavezette Áron fiait is, és megkente Mózes a vérrel a jobb fülcimpájukat, jobb hüvelykujjukat és jobb nagylábujjukat. A többi vért ráhintette Mózes körös-körül az oltárra. 25 Akkor vette a kövérjét, a farkat és mindazt a kövérjét, ami a beleken van, a májon levő hártyát meg a két vesét a rajtuk levő kövérjével együtt, végül a jobb combot. 26 A kovásztalan kenyerek kosarából pedig, amely az Úr előtt volt, kivett egy kovásztalan lepényt és egy olajos lepényt meg egy lángost, és rárakta a kövérjére meg a jobb combra. 27 Mindezeket Áronnak és fiainak a tenyerébe tette, és ők felmutatták azokat felmutatott áldozatul az Úr színe előtt. 28 Majd kivette azokat a tenyerükből, és elfüstölögtette az oltáron az égőáldozatra téve. Fölavatási áldozat volt ez, kedves illatú tűzáldozat az Úrnak. 29 Akkor fogta Mózes a szegyet, és felmutatta azt felmutatott áldozatul az Úr színe előtt. A fölavatásra szánt kosból ez Mózest illette, ahogyan megparancsolta Mózesnek az Úr. 30 Azután vett Mózes a fölkenéshez való olajból meg az oltáron levő vérből, és ráhintette Áronra és ruhájára meg a vele levő fiaira és fiai ruhájára. Így szentelte föl Áront és ruháját meg a vele levő fiait és fiainak a ruháját. 31 Azután ezt mondta Mózes Áronnak és fiainak: Főzzétek meg a húst a kijelentés sátrának a bejáratánál, és ott egyétek meg azt a fölavatási áldozat kosarában levő kenyérrel együtt, ahogy megparancsoltam: Áron és fiai egyék meg azt. 32 Ami pedig megmarad a húsból és kenyérből, azt égessétek el. 33 Ne távozzatok el a kijelentés sátrának a bejáratától hét napig, addig a napig, amelyen letelnek fölavatásotok napjai. Mert hét napig tart a fölavatásotok. 34 Azt parancsolta az Úr, hogy továbbra is úgy történjék az engesztelés értetek, ahogyan ezen a napon történt. 35 Maradjatok a kijelentés sátrának a bejáratánál hét napon át, éjjel és nappal, és végezzétek tennivalótokat az Úr előtt, hogy meg ne haljatok. Mert ezt a parancsot kaptam. 36 Áron és fiai megtették mindazt, amit az Úr parancsolt Mózes által.

Mózes, később Áron és a papok szerepe volt, hogy megállapítsák egy áldozatról, „kedves illatú” (21.28) és „igen szent”-e (6,10.18.22) vagy pedig „utálatos” (5Móz 17,1). Mi közünk van nekünk mindehhez? Az Újszövetséget olvasva jusson eszünkbe az áldozati törvények gondolatvilága és szóhasználata. Az Újszövetséget gazdagon átszövi az Ószövetség világa, és lelki értelemben használja mindazt, ami itt le van írva. „Éljetek szeretetben, ahogyan Krisztus is szeretett minket, és önmagát adta értünk áldozati ajándékul, Istennek kedves illatként” (Ef 5,2).

RÉ 132 MRÉ 132

„…a nép reménykedve várakozott…”(Lukács 3,1–20) Lukács 3,1–20

(15) „…a nép reménykedve várakozott…”(Lukács 3,1–20) Isten országának valósága már ebben a világban megtapasztalható, a történelem keretei között. Ezért utal Lukács itt is a kortörténeti háttérre, Keresztelő János fellépésével kapcsolatban (1–3).*

Isten országának valósága abban nyilvánul meg, hogy Isten követének kiáltó hangja szól az élet pusztaságában, és az Isten által küldött Szabadító, a prófécia szerint (Ézsaiás 40,3–5), végre megváltóan kiegyenesít minden fájdalmas magasságot és mélységet, kisimít minden durva, sebeket szaggató görbeséget, bennünk és közöttünk (4–6).

Isten országának valóságát jelzi, hogy sokan mentek Keresztelő Jánoshoz, és megkeresztelkedve készen várták a Szabadítót.** Zsidók és nem zsidók, valahányan reménykedve várták a megváltó megoldást, várták a Krisztust! Keresztelő János nem engedte, hogy őt magasztalják fel. Pedig hányónk kísértése ez, magunkat és meglátásainkat kiemelni, Krisztust emlegetni, hogy értünk rajongjanak, mintha mi lennénk „a Krisztus”. Szolgálatunk lényege csakis ez, rámutatni Jézus Krisztusra, aki Isten teremtő, újjáteremtő, megtartó, hitet ajándékozó, megtisztító Lelkét bírja és közli. Ez a tűzzel és Szentlélekkel való keresztelés. Ma is sokan várják ugyanezt, csak másként kiáltanak, mert elfelejtették az Isten országának nyelvét (15–17).

Isten országának valóságát jelzi az is, hogy Keresztelő János kemény, konkrét bűnökre rámutató, ítéletes, nem „léleksimogató”, hanem megtérésre hívó, prófétai igehirdetése nem riasztja el a sokaságot, hanem éppen ellenkezőleg, bűnbánatot tartanak. Nem hivatkoznak származásra, érdemekre, hanem leborulnak, meghalnak a régi emberükben, hogy feltámadhassanak új életre (7–9). Sőt, azt kérdezik, mit tegyenek, hogy megtérésüknek látható jelei, gyümölcsei legyenek. Bizony, a valóságos megtérésnek látható gyümölcsei vannak: konkrétan teszünk is valamit a másikért, pont azokért, akik éppen ott nyögnek mellettünk (10–14). Nem megy ez nekünk: – hiszen többnyire megsértődünk bűnbánat helyett; – valamint olyan önzők vagyunk, hogy adni is csak a magunk érdekében tudunk; – végképp nem ismerjük az egyensúlyt a „magamnak adni és másoknak is adni” egyensúlyát, hiszen, ha nekem nincs, másoknak sincs miből adni. A valóságos megtérés pont ezért nem szimplán erkölcsi kérdés, hiszen nyomorúságom naponkénti belátása, és a kegyelembe kapaszkodás áldott ritmusa adja a hiteles, nem képmutató gyümölcstermést.

Isten országának valósága az is, hogy az elhívottak szenvedést is vállalnak az üzenetért (18–20).

___

* Augusztusz császár utódja, Tibériusz uralkodott ekkor.

Júdeában és Samáriában Kr. u. 26 óta Pontius Pilátus volt a helytartó.

Nagy Heródes legidősebb fiát, Archelaoszt Augusztusz még Kr. u. 6-ban száműzte, és tartományát közvetlen igazgatás alá vette, ahol Nagy Heródes fiatalabb fiai úgynevezett negyedes fejedelemként uralkodtak megosztva itt: – Heródes Antipász Galilea és Perea ura; – Liszániász északon, Abiléné ura; – Fülöp északkeleten Iturea és Trakhónitisz ura volt.

Annás Kr. u. 6–13 között volt főpap, de Róma leváltotta a vejére, a lojális Kajafásra, aki miatt Annás csak tekintélyesebb lett népe körében.

** A zsidók is hitetlenné lettek, „pogánnyá”, ezért számukra, körülmetéltek számára, a bemerítés a megtérést, a hitvallást, a „konfirmációt” jelentette.

A nem zsidókat pedig így vették fel Isten népének tagjai közé, ahol a bemerítés egyszerre volt, és annak külső jele (Ravasz László).