(14) „…viszonzásban részesülsz…” (Lukács 14,12–14) Az a nyomorúságunk, hogy csak magunknak akarunk élni, önzően, és ha vendégséget szervezünk, akkor számításból hívunk meg másokat. Meghívjuk a rokonaink mellett azokat, akik viszontszeretnek bennünket. Meghívjuk a barátainkat, akikkel egy húron pendülünk, akik között jól érezzük magunkat, akikkel jót tudunk beszélgetni, akik nem mondanak ellent nekünk. Meghívjuk a gazdag ismerőseinket, ápolva a kapcsolati tőkét, mert várunk tőlük valamit. A farizeus meghívta Jézust is, vagy „leselkedő” szándékból (1), kíváncsiságból, vagy mint egy érdekes és híres embert, akit akkor már országszerte ismertek, és aztán el lehetett dicsekedni vele, hogy a hírességgel ült egy asztalnál. Mindegyik meghívásban viszonzást, valami ellenszolgáltatást várunk, mindegyikben csak rólunk van szó. Túlmutat–e az önzésen az életünk legalább egy rezdülése? Ez a kérdés! Ez pedig nem erkölcsi kérdés, hanem annál sokkal több. Ez üdvösség–kérdés. Hiszen csak az tud az önzésen túl, a viszonzás váradalma nélkül is cselekedni valami „jót”, aki már itt tudja, Jézus Krisztus feltámadása által, hogy odaát biztos és örök „viszonzást” kapott, ingyen kegyelemből.

___

A VENDÉGLÁTÁS GYAKORLÁSA, az irgalmasság gyakorlása a keresztyén erkölcstan alapvető szabálya, hiszen erről egybehangzóan szól az Ószövetség és az Újszövetség is, mint itt maga Jézus.

– 1. Az Ószövetség kiemeli, hogy örüljünk együtt a fiainkkal és lányainkkal, tehát a szeretteinkkel, ide értve a testvéreinket, a rokonainkat.

De az Ige tovább bővíti a kört, nem áll meg itt, amikor azt hangsúlyozza, hogy örömünkbe vonjuk be a szolgálónkat és szolgálólányunkat, ne feledkezzünk el az Úr szolgájáról, a lévitáról, valamint a szegényről és nyomorékról, a jövevényről, árváról és özvegyről sem (5Mózes 16,11).

– 2. Jézus az Ószövetséget idézi, vagyis ugyanezt hangsúlyozza a farizeusok vezetőjének asztalánál.

A családunkon túl gondoljunk „ezekre”: a világ összes szolgája, „lévitája”, szegénye közül a „sajátunkra”, a ránk bízottakra gondoljunk.

Mindenkinek van a családja mellett legalább egy látszólag „alárendelt” „szolgája”, valamint „lévitája”, és „szegénye”; – mindenkinek legalább egy, arról gondoskodnia kell, mert amije van, azt nem fordíthatja csak magára.

– 3. Az a nyomorúságunk, hogy csak magunknak akarunk élni, önzően, és ha vendégséget szervezünk, akkor számításból hívunk meg másokat.

Ez megmutatkozik abban, hogy még a családtagjainkat, a gyermekeinket, a testvéreinket, a rokonainkat sem hívjuk meg, ha rosszban vagyunk egymással.

Meghívjuk a rokonaink mellett azokat, akik viszontszeretnek bennünket.

Meghívjuk a barátainkat, akikkel egy húron pendülünk, akik között jól érezzük magunkat, akikkel jót tudunk beszélgetni, akik nem mondanak ellent nekünk.

Meghívjuk a gazdag ismerőseinket, ápolva a kapcsolati tőkét, mert várunk tőlük valamit.

A farizeus meghívta Jézust is, vagy „leselkedő” szándékból (1), kíváncsiságból; – valamint meghívta Őt, mint egy érdekes és híres embert, akit akkor már országszerte ismertek, és aztán el lehetett dicsekedni vele, hogy a hírességgel ült egy asztalnál.

Mindegyik meghívásban viszonzást, valami ellenszolgáltatást várunk, mindegyikben csak rólunk van szó.

– 4. Persze, fontos a kötetlen együttlét, a kapcsolatok ápolása, ezek nélkül meghalunk!

De túlmutat–e az önzésen az életünk legalább egy rezdülése, akár több rezdülése is?

Ez a kérdés!

Ez pedig nem erkölcsi kérdés, hanem annál sokkal több. Ez üdvösség–kérdés.

Hiszen csak az tud az önzésen túl, a viszonzás váradalma nélkül is cselekedni valami „jót”, aki már itt tudja, Jézus Krisztus feltámadása által, hogy odaát biztos és örök „viszonzást” kapott, ingyen kegyelemből.

Üres kézzel nem lehet adni.

A mulandó javakból alig lehet adni, mert azokat állandóan magunknak akarjuk megtartani.

Csak az örök élet javainak birtokában lehet elengedni az ittenit (14).

Kell a viszonzás!

Ezt tudja a mi Urunk.

Őtőle, Jézus Krisztusban maradéktalanul megkaptuk ezt a viszonzást!