„Elvettem a bűnödet, és díszes ruhába öltöztetlek téged” Zak 3
„Elvettem a bűnödet, és díszes ruhába öltöztetlek téged" (4). Újrakezdés nincs közösségi és egyéni bűnbocsánat, megtisztulás nélkül. A piszkos ruhát viselő Jósua főpapot Isten méltóképpen öltözteti fel, az Úr szolgálatába állítja, és figyelmezteti küldetése súlyára és tisztaságának megőrzésére. Nem elegendő a romok fizikai eltakarítása és helyreállítása, szüntelen Isten útján kell járnunk, és akaratát teljesítenünk. Ne vonakodjunk Isten bűnbocsánatát örömmel elfogadni.
RÉ 460 MRÉ 296
„…követte őt, dicsőítve az Istent.” (Lukács 18,35–43) Lukács 18,35–43
(43) „…követte őt, dicsőítve az Istent.” (Lukács 18,35–43) EZ A KEGYELMI ÁLLAPOT! – 1. Koldulunk életünk romjain, vakon, szegényen; – a jólétben, látszólag egészségesen még inkább ezt tesszük. De Istenünk nem hagy el, mert közben szól az Ige, benne az evangélium, és hallunk Jézusról, kérdezősködhetünk utána (35–37). – 2. Aztán kiálthatunk, és Jézushoz kiálthatunk, mert Ő éppen akkor jár a közelünkben, amikor már elviselhetetlenné lett a halálos nyomorúság ezernyi fajtája, és minden pótcselekvés, pótvallás csődöt mondott. Kiálthatunk akkor is, ha el akarnak hallgattatni mások. Annak ellenére kiálthatunk, hogy éppen azok akarnak leinteni, akik Jézus körül állnak (38–40) – 3. Végezetül követhetjük Őt. Ez a követés a legtöbb, amit kaphatunk ebben az életben. Ez több, mint a gyógyulás. Olyan emberi, őszinte és megható, ahogy Jézus megkérdezi a vak embert, hogy ő mit szeretne. Persze, hogy azt mondja a vak koldus, hogy látni szeretne, meggyógyulni. A vak ember nem lelkileg akar látni, hanem testileg; – aztán dolgozni, nem koldulni; – élni és jobban élni akar. Jézus megadja neki ezt is. De sokkal többet ad. Ez a több: a szabadító Úr követése, a lelki látás, ami aztán mindent élesebben lát, dicsőíti az Istent, és persze engedelmesen él (41–42).
___
EZ A KEGYELMI ÁLLAPOT!
– 1. Koldulunk életünk romjain, vakon, szegényen; – a jólétben, látszólag egészségesen még inkább ezt tesszük.
De Istenünk nem hagy el, mert közben szól az Ige, benne az evangélium, és hallunk Jézusról, kérdezősködhetünk utána (35–37).
– 2. Aztán kiálthatunk, és Jézushoz kiálthatunk, mert Ő éppen akkor jár a közelünkben, amikor már elviselhetetlenné lett a halálos nyomorúság ezernyi fajtája, és minden pótcselekvés, pótvallás csődöt mondott.
– Kiálthatunk, érdemek nélkül.
– Kiálthatunk az Úr kegyelmének könyörületéért.
– Kiálthatunk azzal a megszólítással, ahogy másoktól hallottuk megnevezni az Urat: Dávid Fia, Isten Fia, Messiás, Megváltó, Szabadító. Először csak kiáltjuk, majd később értjük meg igazán ennek „velejét”, de nem baj, csak kiáltsunk így: Isten Fia, könyörülj!
– Kiálthatunk akkor is, ha el akarnak hallgattatni mások, ha már „leírtak” bennünket, ha már nem számítunk.
– Annak ellenére kiálthatunk, hogy éppen azok akarnak leinteni, akik Jézus körül állnak.
– Kiálthatunk, mert az Úr engedi, hallja, meghallja, és akarata szerint teljesíti kérésünket; – de bizonyosan könyörül! (38–40)
– 3. Végezetül követhetjük Őt.
Ez a követés a legtöbb, amit kaphatunk ebben az életben.
Ez több, mint a gyógyulás.
Ez több, mint az engedelmes élet.
Ez kegyelmi állapot: Isten dicsőségének felragyogása az életünkön.
Olyan emberi, őszinte és megható, ahogy Jézus megkérdezi a vak embert, hogy ő mit szeretne.
Persze, hogy azt mondja a vak koldus, hogy látni szeretne, meggyógyulni.
A vak ember nem lelkileg akar látni, hanem testileg; – aztán dolgozni, nem koldulni; – élni és jobban élni akar.
Jézus megadja neki ezt is.
De sokkal többet ad.
Ez a több: a szabadító Úr követése, a lelki látás, ami aztán mindent élesebben lát, dicsőíti az Istent, és persze engedelmesen él (41–42).