(53) „…ez a ti órátok és a sötétség hatalmának ideje…” (Lukács 22,47–53) Jézus megváltó szeretete, övéi felé még ebben az igeversben is ott van. Eljött a gonosz, a sötétség hatalmának ideje. A mi „óránk” is találkozik a gonosz „idejével”. De Jézus Krisztus mégis megkülönbözteti a kettőt, mert népe életében nem engedi, hogy a mi óránk, időnk, életünk, végérvényesen egy legyen a sötétség hatalmának idejével. Azért megy a keresztre, hogy kiszabadítson bennünket onnan. Jézus Krisztus megszabadít bennünket a sötétség hatalmától, amely árulásba kényszerít. Egy apró információ átadása, egy békecsók kísérlete: ennyi lenne Júdás árulása? Az árulás soha nem attól kárhozatos, hogy mit teszünk, hanem az, hogy tesszük, és bárkivel tesszük azt; – az Úrral tesszük. Az árulás mindig a „szent ügy” istentelen meggyalázása. A megtérés pedig a gonosz által képviselt, istentelen üggyel való radikális szakítás. Az egyik kárhozatos, a másik üdvösséges. De itt ennél többről van szó! Júdás direkten Jézus Krisztust, az Isten Fiát árulja el, az Úr ügyét! Ments meg Uram, ettől; – és minden árulástól!

___

Jézus megváltó szeretete, övéi felé még ebben az igeversben is ott van.

Eljött a gonosz, a sötétség hatalmának ideje.

A mi „óránk” is találkozik a gonosz „idejével”.

De Jézus Krisztus mégis megkülönbözteti a kettőt, mert népe életében nem engedi, hogy a mi óránk, időnk, életünk, végérvényesen egy legyen a sötétség hatalmának idejével.

Azért megy a keresztre, hogy kiszabadítson bennünket onnan.

– 1. Jézus Krisztus megszabadít bennünket a sötétség hatalmától, amely árulásba kényszerít.

Az a „sokaság”, amely Jézus elfogatására indul, lévita származású templomszolgákból áll, valamint a templomőrség tagjaiból és a főpap szolgáiból.

Kardokkal és botokkal vannak felszerelve.

Júdás vezeti a csapatot.

Júdás árulása látszólag annyiból áll, hogy megmutatja azt a helyet, ahol Jézus akkor éppen tartózkodott, majd a fáklyákkal megvilágított félhomályban megcsókolni készül Jézust, jelezve, hogy biztosan Ő az.

Egy apró információ átadása, egy békecsók kísérlete: ennyi lenne Júdás árulása?

Az árulás soha nem attól kárhozatos; – hogy mit teszünk; –hanem attól, hogy tesszük; – és bárkivel tesszük azt; – az Úrral tesszük.

Az árulás mindig a „szent ügy” istentelen meggyalázása.

A megtérés pedig a gonosz által képviselt, istentelen üggyel való radikális szakítás.

Az egyik kárhozatos, a másik üdvösséges.

Mert nincs olyan, hogy valami inkább jó, mint rossz, hiszen egy apró csepp tinta megkékíti az ivóvizet.

De itt ennél többről van szó!

Júdás direkten Jézus Krisztust, az Isten Fiát árulja el, az Úr ügyét!

Ments meg Uram, ettől; – és minden árulástól!

Ezért Lukács távolságtartóan fogalmaz, ahogy megemlíti Júdást.

Lukács határozottan elhatárolja magát.

Júdás a legnagyobb titok: imádság és teljes elhatárolódás; – csak így közeledhetünk ehhez az „egészhez”.

Nem ítélet ez, de döntés a gonosz ellen, Jézus Krisztus mellett.

Az ítélet Istené.

Imádkoznunk a saját ellenségeinkért, de nem imádkozunk az Isten ügyének ellenségeiért. Erre nincs bibliai parancs.

A hitvallók a legkisebb mértékben sem paktálnak le azokkal, akik az Isten ügyét elárulták.

– 2. Jézus Krisztus megszabadít bennünket a sötétség hatalmától, amely képmutatásra kényszerít.

Ha elemeznénk ezt a helyzetet, elmondhatnánk, hogy a görög kifejezés szerint itt Júdás nemcsak a Mester és tanítvány közötti ölelést és békecsókot adná Jézusnak, hanem összevissza csókolná, képmutató zavarában.

A legnagyobb árulás az, amikor valaki itt is áll, meg ott is áll; – ezt is, meg azt is mímeli.

Döntő helyzetekben ez aljas gyávaság.

Az Isten ügyében pedig a középút: árulás.

Attól aljas, hogy a „barátot”, a „közös ügyet” árulom el; – és attól kárhozatos, hogy ez az ügy itt most az Isten ügye.

Az előbb az „általánosból” haladtunk a „konkrét” felé. Most viszont megfordítom a gondolatot, és a „konkrét” felől haladunk az „általános” felé.

Mindez nem csak azért az Isten ügye, mert Jézussal kapcsolatos.

Vedd észre, hogy sokszor olyan üggyel van dolgod, amit az Isten helyezett eléd, Ő bízott rád: – az tehát az Úr ügye; – nem mindegy, mit teszel vele.

Jézus azonban nem engedi, hogy Júdás megcsókolja.

Az Atya előre kijelentett mindent Őneki (Zsoltárok 55,13).

„Júdás, csókkal árulod el az Emberfiát?” (48)

– 3. Jézus Krisztus megszabadít bennünket a sötétség hatalmától, amely erőszakra kényszerít.

A tanítványok megkérdezik Jézust, hogy elővegyék–e a kardot…

A szinpotikusok nem nevezik meg, ki indulatoskodott közülük valójában, csak János nevezi meg Pétert (János 18,10).

De ez egy „alibi” kérdés, mert meg sem várják a választ, hanem már vagdalkoznak, emberi indulattal, ahogy ők akarnak.

Tipikus: Az Úrra hivatkozva, nem is figyelünk Őrá, hanem magunk cselekszünk és Ővele takaródzunk. Tipikus „írásmagyarázati” és keresztyén cselekvési módszer ez.

Ebben a történetben nem az a fő kérdés, hogy kinél van a kard: egyháznál, vagy világnál; – illetve fellázadhat–e az Isten népe karddal az éppen regnáló hatalom ellen.

Ez kérdés, de nem itt. Ezzel ne gyengítsük a történetet.

Jézus most egyértelművé teszi az általános krisztusi mércét, miszerint a tanítvány nem csupán tegye vissza kardját a hüvelyébe, hanem ne is használja azt, mert aki kardot ránt az kard által is veszik el; – és elveszhet; – ez most teológiai értelemben is nyomatékos.

Mit old meg a mi vagdalkozásunk? Semmit.

„Valaki” levág egy fület, levág egy embert, levág egy sereg embert, ki akar írtani mindenkit? És a sok szenvedés által mi változik, eljön az igazabb korszak?

Jézus eközben gyógyít, mégpedig egy olyan embert, aki ellene indult, majd engedelmesen megy tovább a kereszt felé.