„Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék” Zsid 11,8–22
„Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék" (16). Még a világ szemében is szégyent hoz a vallásra, amikor keményszívű, megátalkodott, változásra képtelen emberek hivatkoznak Istenre, mint az „ő" Istenükre. Bárcsak példát tudnánk venni az ismeretlenbe hittel induló Ábrahámtól, akit nem kellett szégyellnie Istennek. Majd talán követni tudjuk őt is, akiről pedig ezt mondta: gyönyörködöm benne (Mt 3,17).
RÉ 325 MRÉ 204
„…törd össze a korsót…” (Jeremiás 19) Jeremiás 19
(10) „…törd össze a korsót…” (Jeremiás 19)
Jeruzsálem városának déli kapuját a Fazekasok kapujának is hívták, de Szemét-kapunak is nevezték, mert ezen a kapun át vitték le a város szemetét, így az összetört cserépdarabokat is, a Ben-Hinnóm völgyébe (1–2).
A szemét nagy részét itt elégették, erre utal a völggyel kapcsolatban a Tófet kifejezés, ami kemencét jelent (14).
Ebben a völgyben állították fel a bálványáldozati oltárokat is, ahol Isten népének tagjai gyalázatos, hűtlen dolgokat követtek el, aztán visszamentek a városba, mintha minden rendben lenne.
Pedig nincs rendben semmi.
Jeremiás jelképes cselekedettel, egy cserépedény összetörésével hirdette meg (10) népe bűnét (3–5) és a bűnök rettenetes büntetését (6–13).
Szétesik, összetörik Isten nélkül minden, mint amikor a hordóról leszedik a dongákat összetartó abroncsot.
Jézus Krisztus ez az abroncs: Isten kegyelmes, életünket, énünket, egyházunkat, közösségeinket egybetartó, megváltó keze.
Mégis, minden figyelmeztető szó, Ige és jelek ellenére, milyen makacsul tépjük ki magunkat Isten szerető kezéből (15), bele a rettenetes szabadságba, a szeméttelepre, a törmelék közé, az égetőbe, az ellenség pusztító fegyvere és sokféle nyomorúság felé…