„...bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél...” 3,18–24
„...bár a szívünk elítél, Isten mégis nagyobb a mi szívünknél..." (20). Vannak pillanatok, amelyekben nagyon jól érezzük, hogy valamit elrontottunk. A szívünk mélyen elítél, vádol, hiszen saját szabályainkat, elveinket, hitünket hazudtoltuk meg cselekedetünkkel. Csalódni önmagunkban a legfájdalmasabb dolgok egyike. Bűnbánó szívünket ilyenkor csak azzal biztathatjuk, hogy Isten, aki „mindent tud", nagyobb a mi szívünknél, azaz a kimenekülés útját is előre elkészítette, hogy megmentse esendő életünket.
RÉ 283 MRÉ 206
„Te azért ne félj szolgám…” (Jeremiás 30,1–11) Jeremiás 30,1–11
(10) „Te azért ne félj szolgám…” (Jeremiás 30,1–11)
Jeremiás vigasztaló próféciáit tartalmazza a könyv 30–31. fejezete. MI A VIGASZTALÁS?
– 1. Az Úr a mi vigasztalónk. Szép prófécia ez, amit így összegezhetünk: Ne féljen az, aki az Úrban bízik, aki Őt szolgálja, mert vele van az Isten, hazasegíti a távolból a „közelbe”, a gondok közül a „gondtalanságba”. Az ellenséges népek nem győzhetik le Isten emberét (10–11).
– 2. Az Úr vigasztalás a gyötrelmekben. Én már láttam hívő embert „igában” meghalni, nagy gyötrelmek között (8). Ezért vallom, hogy nincs nagyobb dolog, mint amikor valaki a vigasztalást akkor is megtapasztalja, amikor nincs konkrét szabadulás. Az ilyen ember az igazán hívő ember, aki Jézus Krisztusban van, a szabadítás, az otthon már az övé, bármi is történik vele. Ez az igazi vigasz, megtapasztalása pedig kegyelmi állapot.
– 3. Az Úr vigasztalás a jólétben. De kegyelmi állapot az is, amikor valaki a megtapasztalt „szabadítás gondtalanságában” sem bízza el magát (10), nem esik szét, hanem továbbra is hitben, lélekben egészséges marad, és jólétében is látja a szolgálat lehetőségét, zarándok–létének töredékességét, amely az igazi megérkezés felé halad.