(4) „Ne engedd, hogy szívem rosszra hajoljon…” (Zsoltárok 141)

– Emlékszem egy völgyre, amiben egy erkélyen ülve gyönyörködtem. Alattam a völgy mélyén csobogó patak. Előttem pedig teljes panorámában a túlsó oldal, ragyogó napfényben. Július végén csodálhatom mindig ezt a látványt. A völgyből szemben, meredeken kiemelkedő dombokon aranylik a búza. Egy keskeny közút kanyarog alá a búzatáblák között, összekötve a völgy két oldalán épült kis falvakat. Aprócska pontok innen az autók, éppen ezért feltűnő, ahogy lassan, óvatosan, engedelmesen követik a kanyargó út vezetését, mint biztos irányt. A kis út fölött, a domb tetején ott morajlik az éjjel-nappal zsúfolt autópálya.

– A zsoltáros azért imádkozik, hogy az Úr tartsa meg őt a hit útján. Annyi a kísértés, hogy gyorsabban menjek, más utakat keressek, biztos és csendes utakat elhagyjak, zajos, látványos, zsúfolt sztrádákért, ahol álomautók suhannak egymást előzgetve, sokszor halálosakat ütközve, szakadékokba zuhanva; – ahogy a zsoltár írja (6).

– A zsoltáros arra kéri az Urat, esti imádságában (1–3), hogy ne engedje el az Úr se a szívét, se a kezét, se a gondolatait, se a cselekedeteit, semmiféle gonoszra; – sem ízes falatok, sem más élveztek, sem látványosan öncélú élet, sem önző érdekek okán.

___

Hozzáfűzés az igemagyarázathoz

Csak az Úrhoz menekülhetünk, aki nem enged a kísértésbe, vagy hatalmával erőt ad abban (8), mert Ő a kísértésekben is szabadító Úr (Máté 6,13).

A sztrádán visszafogott fegyelem!

A kicsi, csendes utakon is alázatos igazodás, az Úrban!

Bámészkodni nem lehet.

De gyönyörködhetünk a búzatáblákban, amikor már megérkeztünk; – sőt, élhetünk is annak kenyeréből, bőséggel és örömmel, „a nagy vacsorán” (Lukács 14,15–17).

Addig azonban imádságban, óvatosan, az útviszonyoknak megfelelően!

Sok a veszély!

Nagy a gonosz!

De Krisztus a győzedelmes!