előző nap következő nap

„Szeretsz-e engem?” Jn 21,15–19

15 Miután ettek, így szólt Jézus Simon Péterhez: Simon, Jóna fia, jobban szeretsz-e engem, mint ezek? Ő pedig így felelt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged! Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én bárányaimat! 16 Másodszor is megkérdezte: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Ő ismét így válaszolt: Igen, Uram, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus erre ezt mondta neki: Őrizd az én juhaimat! 17 Harmadszor is szólt hozzá: Simon, Jóna fia, szeretsz-e engem? Péter elszomorodott, hogy harmadszor is megkérdezte tőle: Szeretsz-e engem? Ezért ezt mondta neki: Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én juhaimat! 18 Bizony, bizony, mondom neked: amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahova akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahova nem akarod. 19 Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: Kövess engem!

„Szeretsz-e engem?" (17) – kérdezi Jézus Pétertől, de nemcsak tőle, hanem tőlünk is. Kérdése eszünkbe juttatja gyávaságainkat, kishitűségünket, hűtlenségeinket, tagadásainkat; azaz bűnismeretre és a bűn miatti megszomorodásra segít. Ha mi is megvalljuk: „Uram, te mindent tudsz, te tudod, hogy szeretlek téged" (17) – akkor feloldozást és feladatot is kapunk tőle, hogy általa megerősítve szolgáljunk az ő nyája, az anyaszentegyház közösségében.

RÉ 350 MRÉ 231

„Hangosan kiáltok az Úrhoz…” (Zsoltárok 142) Zsoltárok 142

(2) „Hangosan kiáltok az Úrhoz…” (Zsoltárok 142)

Hangosan kiált a zsoltáros (2).

Börtönben van (8). Átvitt értelemben és szó szerint is valós és súlyos helyzet ez. Az emberlét „eleve” börtön. Ez csak sokszorozódik, amikor bilincseink láthatóvá is lesznek.

Vannak olyan testi és lelki fájdalmak, olyan élethelyzetek, amikor már nem lehet titkolni a szenvedést, bármennyire viselkedik is az ember. Az emberlét gyötrelme azonban hangosabb a hangos felkiáltásnál, mert szótlanul hangos igazán, és nem konkrét fájdalmakhoz köthető, hanem folyamatos. A „soha nem panaszkodott” szlogen hazugság. Aki soha nem panaszkodik, az szenved a leginkább, mert az befelé kiált. Nem szabad befelé kiadni a panaszt, mert azzal magunkat tesszük tönkre; – de kiefelé sem szabad kiadni a panaszt, mert azzal a környezetünket tesszük tönkre.

Ki kell adni a panaszt, de Urunk előtt; – Isten elé odavihetünk mindent (3). Amikor elcsügged a lelkünk, Ő akkor is ismer, megismer, „elismer” bennünket, nem vet el (4).

___

Az emberlét mélységeit és magasságait érintik ezek a PANASZZSOLTÁROK.

 

– 1. Segítség kérése (2–4).

Hangosan kiált a zsoltáros (2).

Börtönben van (8).

Átvitt értelemben és szó szerint is valós és súlyos helyzet ez.

Az emberlét „eleve” börtön.

Ez csak sokszorozódik, amikor bilincseink láthatóvá is lesznek.

Vannak olyan testi és lelki fájdalmak, olyan élethelyzetek, amikor már nem lehet titkolni a szenvedést, bármennyire viselkedik is az ember.

Az emberlét gyötrelme azonban hangosabb a hangos felkiáltásnál, mert szótlanul hangos igazán, és nem konkrét fájdalmakhoz köthető, hanem folyamatos.

A „soha nem panaszkodott” szlogen hazugság.

Aki soha nem panaszkodik, az szenved a leginkább, mert az befelé kiált.

Nem szabad befelé kiadni a panaszt, mert azzal magunkat tesszük tönkre; – de kiefelé sem szabad kiadni a panaszt, mert azzal a környezetünket tesszük tönkre.

Ki kell adni a panaszt, de Urunk előtt; – Isten elé odavihetünk mindent (3).

Amikor elcsügged a lelkünk, Ő akkor is ismer, megismer, „elismer” bennünket, nem vet el (4).

 

– 2. Panasz (4–5).

Tőrt vetettek a zsoltár írójának, és ott hagyták egyedül.

Nincs mit szépíteni: az élet csupa tőr.

Ezek jó részét egymásnak vetjük.

De nagyon sok tőr „csak úgy” van; – mint a betonból kiálló apró drótdarab, aminek nekimegyünk, és felhasítja a lábunkat; – mint a deszkából kiálló rozsdás szög; – mint a Balaton medrében megbúvó éles kő, amelyre rálép a boldog strandoló, és volt már, akinek olyan sérülést okozott, hogy majdnem belehalt.

A „hasadt” világ, a „halálos” világ része ez.

A megváltás után kiáltó világ tele van tőrrel.

Az is valóság, hogy aki bajban van, az emberileg egyedül marad.

Egy rákos beteg mondta nekem: ezen a küzdelmes pályán egyedül vagyok, ti csak „drukkolhattok”, bármennyire segítetek.

Az a baj, hogy már annyira érzéketlenek és önzők vagyunk, hogy már nem is drukkolunk; – csak mondjuk, hogy imádkozunk, de nem könyörgünk igazán.

Arra gondoltam, hogy vannak olyan hivatások, amelyek minden mást kivesznek a kezünkből, hiszen csak a hivatásunknak élhetünk, nincs idő és lehetőség másra…

Ha innen kilöknek, semmink nincs: Csak az Úr!

Isten mindent kivesz a kezünkből, mindent megtanít elengedni, hogy ne maradjon senki más, csak Ő!

Ez nehéz lecke, de így van jól.

 

– 3. Kérés (6–7).

Kétségbeejtő a zsoltáros helyzete, mert az ellenség hatalmasabb nála, a tőr durvább (7).

Helyzetünk azonban csak emberi szemmel kétségbeejtő.

Isten szemével nem az.

A hit pedig nem más, mint az, hogy Isten szemével képes nézni a dolgait, a helyzetét az ember. Isten megmutatta a megoldást, Jézus Krisztusban.

– Ez kegyes sablonos válasz, mindenre ez a válasz! – mondta nekem egyszer valaki.

– Igen, mindenre csak ez a válaszunk.

Van sok más válasz is, és megzabálja őket a rothadás (Róma 8,21).

Ő hatalmasabb minden hatalomnál, Ő kegyelmesebb minden durvaságnál, Ő aláhajlóbb minden elesettségnél…

 

– 4. Fogadalom (8).

Isten „serege” azokból áll, akik megismerték ezt a szabadítást, és ezért magasztalják az Urat.

Ez a magasztalás látható az istentiszteleti összegyülekezésben.

Igen, ez a „demonstráció” fontos.

Ez a magasztalás azonban több ennél, mert ebben a magasztalásban ott feszül az emberlét örök kiáltása a megváltó Úr felé.

Itt ugyanis mindig szaggat a fájdalom, gyötör a kétség.

 

– 5. Elém került egy régi filmfelvétel, 1908-ból.

Katartikus élmény volt.

Lev Nyikolajevics Tolsztoj gitározik és bluest énekel, angolul; – profi gitáros és énekes.

Egy mítosz ő, és most ott látom a filmkockákon hús-vér emberi mivoltában.

Egészen közelről mutatják a szemeit, arcát, kezeit.

A jellegzetesen tankönyvízű ruháján, sapkáján, szakállán túl látjuk az eleven embert, aki élt, örült, szenvedett, gyötrődött, keresett, kiáltott, félt, meghalt.

Ő mindezt le is írhatta nekünk.

Már régóta nincs itt.

Egész életében kiáltott, mint a blues; – ember volt, és Istent kereste.

Az Isten talál meg bennünket.

Kiáltásunk is már az ő kegyelme.