(6) „Közben a király arca elsápadt…” (Dániel 5,1–7)

– Nebukadneccár babilóniai király fia, Bélsaccar nagy mulatozásra hívja birodalma főembereit. A jókedv hevében előhozzák a jeruzsálemi templom szent edényeit, hogy abból igyák a bort, és közben istentelenül, nagyképűen hőzöngve, e-világi bálványokat istenítve beszéljenek (1–4).

– Amikor sem az élő Isten, sem a templom, amikor már semmi „szent” sem számít: amikor mindent megkérdőjelezünk, amikor minden vita tárgya lehet, akkor már ebben a nyomorúságos állapotban az Isten ítélete van rajtunk (5–6).

– De ahogy itt Isten Igéjében egészen konkrétan, olvashatóan és láthatóan kimondják az isteni ítéletet; úgy a mi életünkben is ezer történés, esemény, jel hirdeti: miszerint Isten megmért bennünket és könnyűnek talált minket. A közérzetünk, a türelmetlen, nyugtalan, ideges, vibráló életünk eleve Isten „ítéletet felíró” keze rajtunk (6).

– Van-e, aki legalább belesápad ebbe az állapotba? Van-e, akinek legalább elkezd remegni a lába, és elernyedni az élete? Hiszen „jaj” nekünk, az Isten ítélete alatt vagyunk! Jó jel, ha érzed, megy ki belőled az életerőd: mert akkor talán Isten kegyelme után nyúlhatsz majd! (6)