(5) „Egészen beteg már a fej…” (Ézsaiás 1,1–9)

A TELJES PUSZTULÁS…

– 1. Ézsaiás működésekor az északi országrész (Izráel) utolsó éveit élte, hiszen Kr. e. 722-ben elesett az asszírok támadásakor, akik az egész szír–palesztin területet meg akarták hódítani. A déli országrész, Júda, Kr. e. 586-ban esett el, de az asszírok már Kr. e. 701-ben megtámadták Jeruzsálem városát. Ezt az időszakot tükrözi Ézsaiás próféta könyvének kezdete.

– 2. Pusztulás mindenütt. Halálosan beteg, sebekkel teli, összevert emberhez hasonlítja a prófécia ezt a nyomorúságos állapotot, ahol nincs segítség, gyógyítás, ellátás, enyhülés (5–6). Nemcsak az ember beteg, hanem az egyház, a világ is az. Ennek nyomán idegenné, pusztasággá lesz minden, mint a magára hagyott kunyhó a szőlőben (7–8). Üres templomok, katedrálisok, még üresebb életek… A kép önmagában riasztó.

– 3. De a kép többlete ennél még sokkal súlyosabb helyzetre mutat. A szenvedő beteg nem adja meg magát, hanem perlekedik, felesel, ellenkezik. A nyomorúság sem mindig visz közelebb az alázathoz, a hithez, az Úrhoz. A jólét végképp önhitté tesz, de a próbatétel sem formál át minden esetben; sőt, még inkább megkeményíthet (4–6).

– 4. A hit, az alázat: Isten kegyelmi ajándéka. Enélkül beteg a fej, gyenge a szív (5). Igen: értelmünk gőgös okosságunkban szűkölhet; szívünk önzően, gyalázkodóan, hitetlenül elgyengülhet. Találó, eleven a prófécia: az ökör ismeri a róla gondoskodó gazdáját, a szamár is urának jászlát; – és mi? Az ökör különb a „jóléti, okos, zseniális, de hitetlen társadalmaknál” (2–3). Ezzel a lelkülettel a pusztulás felé rohanunk. Elég volt a sok okos, tehetséges, de hitetlen és önző, önhitt, bajkeverő emberből.

Urunk, adj megtérést, könyörülj!