előző nap
következő nap

„A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónon ülő jobb kezéből;” Jel 5,1–10

1 És láttam a trónon ülő jobb kezében egy könyvet, belül és kívül teleírva, hét pecséttel lepecsételve; 2 és láttam egy erős angyalt, aki hatalmas hangon hirdette: Ki méltó arra, hogy felnyissa a könyvet, és feltörje pecsétjeit? 3 De sem a mennyben, sem a földön, sem a föld alatt nem tudta senki felnyitni a könyvet, sem beletekinteni abba. 4 És keservesen sírtam, mert senki sem bizonyult méltónak arra, hogy felnyissa a könyvet, és hogy beletekintsen. 5 Ekkor az egyik vén így szólt hozzám: Ne sírj! Íme, győzött az oroszlán Júda törzséből, Dávid utóda, és felnyitja a könyvet és hét pecsétjét. 6 És láttam, hogy a trón, a négy élőlény és a vének között ott áll a Bárány. Olyan volt, mint akit megöltek; hét szarva volt és hét szeme: az Isten hét lelke az, akiket elküldött az egész földre. 7 A Bárány odament, és átvette a könyvet a trónon ülő jobb kezéből; 8 és amikor átvette a könyvet, a négy élőlény és a huszonnégy vén leborult a Bárány előtt – mindegyiknél hárfa volt és aranypohár, tele füstölőszerrel: a szentek imádságai ezek –, 9 és új éneket énekeltek ekképpen: Méltó vagy arra, hogy átvedd a könyvet, és feltörd annak pecsétjeit, mert megölettél, és véreddel vásároltad meg őket Istennek minden törzsből és nyelvből, minden nemzetből és népből; 10 és a mi Istenünk papjaivá és országa népévé tetted őket, és uralkodni fognak a földön.

Míg a mennyben mindenki számára egyértelmű (4), hogy nincs méltó személy Jézuson kívül, addig itt, a földön a szentségünk, az eredményeink, az igazságaink látványos mutogatásával – szándékunk ellenére – épp azt érjük el, hogy az emberek Isten helyett a mi nagyszerűségünket kezdik el csodálni, dicsérni. Ám nem árt tudatosítanunk: egyedül Jézus méltó minden dicséretre (9–10).

RÉ 329 MRÉ 197

„A maradék megtér…” (Ézsaiás 10,20–34) Ézsaiás 10,20–34

(21) „A maradék megtér…” (Ézsaiás 10,20–34)

– A helységnevek egy asszír előretörés nyomvonalát követik, északról dél felé, ahogy közeledik az ellenség, és eléri Jeruzsálemet (Kr. e. 733–701). Így közeledik Isten jogos ítélete, a baj, a betegség, a halál (28–32).

– Akik gőgösen hivatkoztak arra, hogy ők az Isten népének tagjai, ezért őket nem érheti baj, azok most elterülnek. Isten levagdal minden sudár termetű és magasra törő büszke embert, akár az Úrra, akár saját magára hivatkozva lett önhitten magabiztos. A gőg mindig hitetlenség (33–34).

– Csak a megtérés segít! Az a megtérés: amikor az ember csakis az Úrra támaszkodik, és csakis Őtőle vár megoldást; nem pedig ellenséges hatalmakban bízik, akik csábosak, de valójában romlásba és ostorozó, önostorozó pusztulásba hajtanak (20). Az ítélet is a szabadulást készíti elő, amellyel Isten megrázza és felrázza népét a megtérésre; akárcsak az egyiptomi, úgy az asszír fogságban is, nem is beszélve a mai „fogságokról”, ideértve „a határtalan szabadság nagy fogságát” (23–27). A maradék tér csak meg; de tilos spekulálni erről a maradékról! Ehelyett könyörögjünk megtérésért (21–22).

–  Az erős Isten az egyetlen támaszunk. Őbenne bízzunk hűséggel! (20–21) Ő mindig elküldi szabadításának emberi eszközeit, akik nem ostoroznak, hanem segítenek, szeretnek, irgalmasok, hitet támasztanak. Itt azt olvassuk: „El van rendelve pusztulásod…” (22) Mit rendelt el az Isten eleve: pusztulást, vagy szabadulást? Nézzünk fel Jézus Krisztusra! (Zsidókhoz írt levél 12,2)