„Miután mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatér-tek városukba, a galileai Názáretbe” Lk 2,21-40
21 Amikor pedig eljött a nyolcadik nap, és körül kellett őt metélni, a Jézus nevet adták neki, ahogyan az angyal nevezte őt, mielőtt még anyja méhében megfogant. 22 És amikor leteltek tisztulásuk napjai Mózes törvénye szerint, felvitték Jézust Jeruzsálembe, hogy bemutassák az Úrnak, 23 amint meg van írva az Úr törvényében, hogy „minden elsőszülött fiúgyermek az Úrnak szenteltessék"; 24 és hogy áldozatot adjanak az Úr törvényében mondottak szerint, „egy pár gerlét vagy két galambfiókát". 25 És íme, élt egy ember Jeruzsálemben, akinek Simeon volt a neve. Igaz és kegyes ember volt, várta Izráel vigasztalását, és a Szentlélek volt rajta. 26 Azt a kijelentést kapta a Szentlélektől, hogy nem hal meg addig, amíg meg nem látja az Úr Krisztusát. 27 A Lélek indítására elment a templomba, és amikor a gyermek Jézust bevitték szülei, hogy eleget tegyenek a törvény előírásainak, 28 akkor karjába vette, áldotta az Istent, és ezt mondta: 29 Most bocsátod el, Uram, szolgádat beszéded szerint békességgel, 30 mert meglátta szemem üdvösségedet, 31 amelyet elkészítettél minden nép szeme láttára, 32 hogy megjelenjék világosságul a pogányoknak és dicsőségül népednek, Izráelnek. 33 A gyermek apja és anyja csodálkoztak azon, amit róla mondott, 34 Simeon pedig megáldotta őket, és ezt mondta anyjának, Máriának: Íme, ő sokak elesésére és felemelésére rendeltetett Izráelben, és jelül, amelynek ellene mondanak 35 – a te lelkedet is éles kard járja majd át –, hogy nyilvánvalóvá legyen sok szív gondolata. 36 Volt ott egy prófétanő is, Anna, Fánuél leánya, Ásér törzséből. Igen idős volt; csak hét évig élt férjével hajadonkora után, 37 és nyolcvannégy éves özvegyasszony volt. Nem távozott el a templomból, hanem böjtöléssel és imádkozással szolgált éjjel és nappal. 38 Abban az órában is megjelent, hálát adott Istennek, és beszélt róla mindazoknak, akik várták Jeruzsálem megváltását. 39 Miután mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatértek városukba, a galileai Názáretbe. 40 A gyermek pedig növekedett és erősödött, megtelt bölcsességgel, és Isten kegyelme volt rajta.
Bibliaolvasó Kalauz – R. F. Márta igemagyarázata
„Miután mindent elvégeztek az Úr törvénye szerint, visszatér-tek városukba, a galileai Názáretbe” (39). Pontosan oda, ahonnan származtak, ahol éltek, dolgoztak. Az élet ment tovább… Szinte semmit nem tudunk arról, hogyan élt Jézus és a családja a következő években, évtizedekben, de bizonyosan ez jellemezte őket: első az Isten törvényének való engedelmesség, majd a hétköznapi munka. Angyali üdvözlet, isteni jelek, próféciák, majd pedig a hűséges helytállás. A kettő járjon együtt a mi életünkben is!
RÉ 447 MRÉ 175
„Aki hamuban gyönyörködik…” Ézsaiás 44
1 De most hallgass rám, szolgám, Jákób, Izráel, akit kiválasztottam! 2 Ezt mondja az Úr, a te alkotód, aki megformált az anyaméhben, és aki megsegít: Ne félj, szolgám, Jákób, Jesúrún, akit kiválasztottam! 3 Mert vizet árasztok a szomjas földre, patakokat a száraz tájra. Kiárasztom lelkemet utódaidra, áldásomat sarjadékaidra. 4 Növekednek, mint fű a víz mellett, mint csatornák mentén a fűzfák. 5 Egyik ezt mondja majd: Én az Úré vagyok! A másik Jákób nevére hivatkozik. A harmadik a kezébe írja: Az Úré vagyok! – és dicsekedve említi Izráel nevét. 6 Ezt mondja az Úr, Izráel királya és megváltója, a Seregek Ura: Én vagyok az első és az utolsó, rajtam kívül nincs isten. 7 Kicsoda olyan, mint én? Szóljon, mondja meg, sorolja fel, hogy mi történt, amióta hajdan népet alkottam; és mondják el a jövendőt, ami következik! 8 Ne rettegjetek, és ne féljetek! Hiszen régóta hirdettem, megmondtam, és ti vagytok a tanúim! Van-e isten rajtam kívül? Nincsen kőszikla, nem tudok róla! 9 A bálványszobrok készítői mind hiábavalók, és amiket kedvelnek, nem érnek semmit. Tanúik nem látnak és nem tudnak semmit, ezért szégyent vallanak. 10 Ki formált istent, ki öntött bálványszobrot, amely semmit sem ér? 11 Akik a bálványokhoz ragaszkodnak, mind szégyent vallanak, mert maguk a mesterek is csak emberek. Gyűljenek össze, álljanak elő mind! Majd megrettennek és szégyent vallanak valamennyien! 12 A kovácsmester vésőt fogva dolgozik az izzó szénnél. Pöröllyel készíti a szobrot, erős karral dolgozik rajta. Ha megéhezik, elveszti erejét; ha nem iszik vizet, kimerül. 13 A fafaragó kifeszíti a mérőzsinórt, krétával mintát rajzol, vésővel dolgozik a művén, majd ráspollyal igazít még rajta, míg el nem készít egy emberalakot, feldíszített emberhez hasonlót, hogy egy házban lakjék. 14 Cédrust vág ki, tölgyet vagy cserfát választ, amelyet az erdő fái között nevelt, kőrisfát ültet, amelyet az eső nevel. 15 Ez lesz az ember tüzelője: vesz belőle, hogy megmelegedjék, befűt vele, és kenyeret süt. De istent is csinál belőle, és leborul előtte; bálványszobrot készít, és imádja azt! 16 Felét eltüzeli: ennél a felénél pecsenyét süt, megeszi a húst, és jóllakik. Közben melegszik, és ezt mondja: De jól megmelegedtem, amíg néztem a tűz fényét! 17 A fa többi részéből istent készít: bálványszobrot. Leborulva imádja, és így könyörög hozzá: Ments meg engem, mert te vagy az istenem! 18 Nem tudnak és nem értenek semmit, mert szemük nem képes látni, és nincs eszük, nem értenek. 19 Nem gondolja meg az ilyen ember, nem tudja és nem látja be, hogy ezt mondaná: Felét eltüzeltem, kenyeret sütöttem parazsánál, húst is sütöttem, és megettem. A többi részéből hogy is csinálhatnék utálatos bálványt; hát egy fatuskót imádjak?! 20 Aki hamuban gyönyörködik, azt félrevezeti saját becsapott szíve. Nem mentheti magát, és nem mondhatja ezt: Csak hazugságra támaszkodtam! 21 Gondold meg, Jákób mindezeket, mert te, Izráel az én szolgám vagy! Én formáltalak, az én szolgám vagy te, Izráel, nem feledkezem meg rólad! 22 Eltörlöm hűtlenségedet, mint a felleget, vétkeidet, mint a felhőt. Térj meg hozzám, mert megváltottalak! 23 Ujjongjatok, egek, mert ezt tette az Úr, harsogjatok, földnek mélységei! Ujjongásba törjetek ki, hegyek, az erdő és minden fája, mert megváltotta az Úr Jákóbot, megmutatja dicsőségét Izráelen! 24 Ezt mondja megváltód, az Úr, aki az anyaméhben formált: Én, az Úr alkottam mindent: egyedül feszítettem ki az eget, magam tettem szilárddá a földet. 25 A jósok jeleit semmivé teszem, és a varázslókat bolondokká, a bölcseket meghátrálásra kényszerítem, leleplezem, hogy tudományuk bolondság. 26 De valóra váltom szolgáim beszédét, és követeim tervét megvalósítom. Én mondom azt Jeruzsálemnek: Lakjanak tebenned! – és Júda városainak: Épüljetek újjá! – és romjait helyreállítom. 27 Én mondom a mély tengernek: Apadj ki; a folyóidat is kiszárítom! 28 Én mondom Círust pásztoromnak, és ő minden kívánságomat teljesíti, amikor azt mondja: Építsék föl Jeruzsálemet, és rakják le a templom alapját!
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(20) „Aki hamuban gyönyörködik…” (Ézsaiás 44,1–20)
– Most mindjárt alkalmazom az igeszakaszt, hiszen a visszatérő ézsaiási témákat sokszor magyaráztuk már…
– Mit gürcölünk, szünet nélkül, és csak ez ad tartalmat és értelmet az életünknek. Az elfoglalt, túlterhelt, gondterhelt ember a mai ideál, aki persze nem adja fel, kitart, helytáll, és még többre és többre törekszik. Mi több: ezt a helyzetet még élvezi is. Aztán olvasom az illető halálhírét – mint legutóbb is többekét – és belém hasít a kérdés: Biztosan így volt ez jó; biztosan így volt ez kedves az Istennek? Persze a probléma nem ilyen egyszerű, mert manapság vagy van munkánk ás megszakadunk; vagy nincs munkánk és nem is tudunk megélni…
– A nagy dilemmában halljuk meg Isten bíztatását: Ne féljünk, hiszen teremtő, gondviselő, újjáteremtő Urunk nem fog elhagyni bennünket a túlterhelt időszakokban sem. Az Úr kiárasztja Lelkét ránk, az erő és a józanság Lelkét (2Timóteus 1,7), mint a bővizű patakot (1–5). Ő ad erőt és ad józanságot is, hogy egy adott ponton túl nemet mondjunk a halálos gürcölésre. Ezt nem egyszerű megvalósítani, mert embereket kell megsérteni, sok bennünket szipolyozóval kell összeveszni. De ez is része a lecsendesedésnek, az élet útján való haladásnak.
– Az egyetlen, élő Isten velünk van ebben a harcban (6–8). Éppen ezen nyugszik népének bizonyossága és békessége. Minden bálvány tehetetlen, az egyetlen Isten azonban mindenható (9–20). Tehetetlenek vagyunk az Úr nélkül, halálosan tehetetlenek. Múlandó, hamuvá porladó kincsekért gürcölünk. Modern bálványaink sokasága elképesztő, és minden tehetetlen. Ez nem azt jelenti, hogy minden földi kincs bálvány. Amit az Úr kezéből kaptunk áldásként, annak örülhetünk e földi létben, és az Úr akarja is, hogy örüljünk. Ugyanakkor tudunk kell, hogy mindent itt kell hagynunk. Apám mondogatta: – Majd a nyugdíj idején pótolom, ami a hajtásban elmaradt! – De maroknyi nyugdíjas idő jutott csak neki!
*
(24) „Ezt mondja megváltód, az Úr…” (Ézsaiás 44,21–28)
A MEGVÁLTÁS, mint az egyetlen Isten páratlan cselekvése (24), már az Ószövetségben – így ebben a fejezetben is – evangéliumi szárnyalással szólal meg (45,9–25). Mi a megváltás?
– Az a megváltás, hogy Isten nem feledkezik meg népéről, hiszen Ő formálta népét, Ő hívta el őket szolgálatra (21). Isten emlékezete azonban nem egy nosztalgikus emberi emlékezet. Isten emlékezete, akárcsak szava: szabadító tett. Ha Isten nem feledkezik meg rólunk, az azt jelenti, hogy Ő velünk van a halálban és a halálon túl is (Zsoltárok 23,4).
– Az a megváltás, hogy Isten eltörli népe bűnét, azok vétkeit, mint a felhőt (22). Isten megszabadított a bűntől, a büntetéstől, a kárhozattól. Pedig a bűnök súlyosak. A megváltás ott kezdődik, hogy Isten megtérést ad népének (22), mert csakis az élő Istenhez fordulásunk után kezdenek el fájni bűneink, egész kárt vallott, engedetlen, szeretetlen és önző életünk, amellyel annyi szenvedést okoztunk egymásnak, és gyaláztuk Isten nevét. Ebben a világban nincs bocsánat, mert miközben a magunk vétkeit nem látjuk, folyton másokra hárítjuk a felelősséget, és a saját bűneink büntetését is másokon verjük le. Isten, Jézus Krisztusban ezt a gyarló emberi gondolkodást a golgotai keresztáldozatban a megváltás kegyelmi tettévé formálta. A megváltás: csoda, mert az Úr a bűn elhordozhatatlan terhét felhőként törli el, azokról többé meg nem emlékezik (43,25); miközben népét újjászüli, új életre hívja el.
– A megváltásnak csak halvány előképe az egyiptomi, vagy a babiloni fogságból való szabadulás; mint ahogy Jézus Krisztusnak is csak halvány előképe az Isten népét hazabocsátó perzsa király (25–28). Az Úr a történelem hatalmasait, így Círus perzsa királyt is felhasználja népe megszabadításában (44,21–28; 45,1–8). Fontos csoda, nagy áldás az e-világban megtapasztalt szabadulás. Hálával élünk meg minden napot, Isten megtartó kegyelmeként, és tesszük a dolgunkat, amivel az Úr megbízott. Ugyanakkor tudjuk, hogy innen mennünk kell: de Jézus Krisztus által tudjuk, hova megyünk (János 8,12–14).
– Ujjongásra hív ez az örömhír: az Úr megváltott népe vagyunk! (23)