„…legyetek készen…” Lk 12,33–40
33 Adjátok el vagyonotokat, és adjátok alamizsnául, szerezzetek magatoknak el nem avuló erszényeket, el nem fogyó kincset a mennyben, ahol a tolvaj nem férkőzhet hozzá, a moly sem emészti meg. 34 Mert ahol a ti kincsetek van, ott lesz a ti szívetek is. 35 Legyen derekatok felövezve, és lámpásotok meggyújtva. 36 Ti pedig legyetek hasonlók az olyan emberekhez, akik várják, mikor tér vissza uruk a menyegzőről, hogy amikor megérkezik és zörget, azonnal ajtót nyithassanak neki. 37 Boldogok azok a szolgák, akiket ébren talál az uruk, amikor megérkezik. Bizony mondom nektek, hogy felövezi magát, asztalhoz ülteti őket, odamegy, és felszolgál nekik. 38 És ha éjfélkor vagy ha éjfél után érkezik is meg, és virrasztva találja őket: boldogok azok a szolgák! 39 Gondoljatok arra, ha tudná a ház ura, hogy melyik órában jön a tolvaj, nem hagyná, hogy betörjön a házába. 40 Ti is legyetek készen, mert abban az órában jön el az Emberfia, amelyikben nem is gondoljátok!
Bibliaolvasó Kalauz – Pecsuk Ottó igemagyarázata
„…legyetek készen…” (40). A krisztusi embernek mindig készen kell állnia Ura visszatérésére, „könnyű batyuval” útra készülve, mint az Egyiptomból kivonuló zsidók, felövezve magát, mint az Aháb szekere előtt futó Illés. Alapvetően a keresztyén ember lételeme lenne ez a „termékeny bizonytalanság”, amely folyton emlékeztetné, hogy nincsen itt maradandó városunk. A világ varázsszava ezzel szemben a kiszámítható biztonság. Egyházunkat, gyülekezetünket vagy éppen minket melyik hozzáállás jellemez?
RÉ 240 MRÉ 402
„A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme…” Példabeszédek 9
1 A bölcsesség házat épített magának, hét oszlopot faragott hozzá. 2 Levágta marháját, megfűszerezte borát, és megterítette asztalát. 3 Lányokat küldött ki, hogy így kiáltsanak a város magasan fekvő pontjain: 4 Aki tapasztalatlan, térjen be ide! Az esztelennek pedig ezt mondja: 5 Jöjjetek, egyetek a kenyeremből, és igyatok fűszerezett boromból! 6 Hagyjátok el az együgyűséget, és éltek, járjatok az értelem útján! 7 Aki meginti a csúfolódót, maga fog pironkodni, aki megfeddi a bűnöst, magát szennyezi be. 8 Ne fedd meg a csúfolódót, mert meggyűlöl téged, de fedd meg a bölcset, az szeretni fog téged! 9 Adj a bölcsnek, és még bölcsebb lesz, tanítsd az igazat, és ő gyarapítja tudását! 10 A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme, és a Szentnek a megismerése ad értelmet. 11 Mert általam sokasodnak meg napjaid, és gyarapodnak életed évei. 12 Ha bölcs vagy, magadnak vagy bölcs, ha csúfolódó vagy, magad vallod kárát. 13 A balgaság fecsegő asszony, együgyű, és semmit sem tud. 14 Kiül háza ajtajába egy székre a város magaslatán. 15 Így szólítja meg az arra járókat, akik egyenes ösvényeken járnak: 16 Aki tapasztalatlan, térjen be ide! Az esztelennek pedig ezt mondja: 17 A lopott víz édes, az eldugott kenyér kedves. 18 De nem tudják, hogy az árnyak vannak ott, és vendégei a holtak hazájának mélyére kerülnek.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(10) „A bölcsesség kezdete az Úrnak félelme…” (Példabeszédek 9)
MILYEN A HITBŐL FAKADÓ BÖLCSESSÉG? (10)
– 1. Az Úr félelméből fakadó bölcsesség tele van életörömmel. Ez az életöröm az Isten ajándéka. Ennek az életörömnek része, hogy van saját életterünk, vannak Istentől kapott javaink – áldott munkánk gyümölcsei: házunk, asztalunk, ennivalónk –, amelyeknek egy részét megoszthatjuk másokkal, miközben a másik rész csak a miénk. Életöröm nincs saját tulajdon nélkül, amelyet az Istentől kaptunk ugyan, de ebben a világban mégiscsak a miénk. Életöröm nincs áldott javak nélkül, asztalközösség nélkül, igazi családi, testvéri és baráti találkozások nélkül. Az életöröm része a hívogatás, a találkozás, a beszélgetés, az egymás kincseiben való gazdagodás: együgyű életünk tágítása. Ugyanakkor az életöröm része a teljes visszavonulás lehetősége is: egyedül lenni egy időre, amikor senki nem beszéli tele a fejünket, amikor a magunk „együgyű kincseiben” gyönyörködhetünk! Urunk, adj életörömöt! (1–6)
– 2. Az Úr félelméből fakadó bölcsesség életöröme számol a halállal. Emlékezz a halálra! Ha az életöröm nem számol a halállal, akkor ez az öröm csupán duhajkodás. A halál ténye teszi életörömünket hitelessé, mint akik a halálon túli élet reménységével örülnek ebben az életben, és nem a halál elől menekülve. Az életöröm tartalma, az örök élet Urába vetett hit, amely értelmet ad a földi életnek, legitimitást az itteni örömnek, hogy ne csak sokasodjanak földi életünk évei, hanem gyarapodjanak is azok. Nem az éveink száma, hanem azok mennyei tartalma a lényeg. A hosszú élet önmagában nem áldás. Az élt „hosszan”, aki a mennyei világ gazdagságából gyarapodva élhetett (10–12).
– 3. Az Úr félelméből fakadó bölcsesség életöröme számol a halállal, és földi életének éveit soha nem vesztegeti balgaságokra. Ez a bölcsesség nem kínlódik olyan emberekkel, akiket semmiféle emberi technika nem változtathat meg. Ezekért imádkozik; ahol tudja, segíti őket; de nem veszteget rájuk érdemi időt. Vannak olyan emberek, akikkel életveszély kapcsolatba kerülni. A bölcs ember ezt is észreveszi. Nem inti meg a csúfolódót, csak azért, hogy önmagának halálos ellenséget szerezzen, miközben tudja, hogy az ilyenféle embert csakis az Isten újjászülő hatalma gyógyíthatja meg. Sok olyan balgaság van, ami később halálos kísértéssé lehet. Ezektől is óvakodik a hitben járó bölcs ember. Sok balgaság, rögeszme, pletyka, hergelés, konfliktus mögött feszülnek halálos árnyak. Egyszer ötven fölött fakadt ki előttem valaki – Erre az idióta hiábavalóságra nekem már nincs időm! – Valóban, az Úrtól kapott időnkkel így is el kell számolnunk: minek adtunk hangsúlyt a szűkre szabott keretben, és minek nem (7–9; 13–18).
*
Az életöröm, a halálra való emlékezés és a balgaság összefüggései kapcsán néhány szilánk…
Sokan haltak meg mostanában körülöttem. Engem megviselt…
Külön tanulmány, ahogy ilyenkor viselkedünk. A viccelődés már a temetésen jelen van. Aztán megjegyzések is hallhatók: milyen volt valójában az, aki már elment. Az élet él, és élni akar: vagyis egy pillanat alatt belerázódunk a továbbiakba… – Halál ellen nincs apelláta! – mondta nekem valaki „részvétlen részvéttel”, amikor egy nálánál húsz évvel fiatalabb, közvetlen munkatársunk halálhírét vettük. – Ő meghalt, de én még „két pofával” élhetek… Persze az élet megy tovább, ez a normális. De ez az arcátlan hozzáállás mégis elkeserítő. Ez az „élettenyészet-lelkület” gyalázatosan zsigeri, hitetlen…
A gyász szomorúsággal jár. Szerettünk hiánya fáj, akit még reménységgel is feladat elengedni; – persze, el kell engedni, hitben kell elengedni; de ez nem megy azonnal. Ezért nekem mindig gyanús, amikor valaki a saját, közvetlen családtagjának haláláról – az örök élet áldott reménységére hivatkozva – ragyogó arccal számol be.
Látom azt a pillanatot, amikortól kezdve a beteget „sorsára” bízzák… A „körítést” – ami ilyenkor minden terület felől elhangzik – kívülről tudom, „átlátszó”.
Áldott legyen minden önzetlen imádkozó, segítő szeretet: átsegíteni a másikat innen… Áldott legyen minden irgalmas kéz: fizetett és nem fizetett „diakónia” egyaránt.