„Hátha tesz értünk valamit az Úr, mert az Úr előtt nincs akadály…” 1Sám 14,1–35
1 Egyik nap azt mondta Jónátán, Saul fia a fegyverhordozó legényének: Gyere, menjünk át a filiszteusok előőrséhez, amely odaát van! Apjának azonban nem szólt róla. 2 Saul éppen Gibea határában, Migrónban, a gránátalmafa alatt tartózkodott. Mintegy hatszáz főnyi hadinép volt vele, 3 meg Ahijjá is, aki Sílóban az éfódot viselte, fia Ahítúbnak, Íkábód testvérének, Fineás fiának, aki az Úr papjának, Élinek volt a fia. A hadinép sem tudta, hogy Jónátán elment. 4 A szorosban pedig, ahol Jónátán át akart jutni a filiszteusok előőrséhez, innen is, onnan is volt egy sziklaszirt. Az egyiknek Bócéc, a másiknak Szenne volt a neve. 5 Az egyik szirt Mikmásszal szemben északon, a másik Gebával szemben délen emelkedik. 6 Jónátán tehát ezt mondta fegyverhordozó legényének: Gyere, menjünk át ezeknek a körülmetéletleneknek az előőrséhez! Hátha tesz valamit értünk az Úr, mert az Úr előtt nincs akadály: akár sok, akár kevés ember által szerezhet szabadulást. 7 Fegyverhordozója így felelt neki: Tégy mindent úgy, ahogyan gondolod! Láss hozzá, én veled leszek, bármit tervezel. 8 Akkor Jónátán ezt mondta: Figyelj! Átmegyünk ezekhez az emberekhez, és megmutatjuk magunkat nekik. 9 Ha azt mondják nekünk: Ne mozduljatok, míg oda nem érünk hozzátok! – akkor megállunk egy helyben, és nem megyünk fel hozzájuk. 10 Ha azonban azt mondják: Gyertek csak fel hozzánk! – akkor felmegyünk, mert kezünkbe adja őket az Úr. Ez legyen számunkra a jel! 11 Amikor megmutatták magukat mindketten a filiszteusok előőrsének, ezt mondták a filiszteusok: Nézd csak! Héberek jöttek elő az üregekből, ahová elrejtőztek! 12 Majd így szólongatták az előőrs tagjai Jónátánt és fegyverhordozóját: Gyertek csak föl hozzánk, mondani akarunk nektek valamit! Akkor ezt mondta Jónátán a fegyverhordozójának: Gyere utánam, mert az Úr Izráel kezébe adja őket. 13 És fölkapaszkodott Jónátán négykézláb, a fegyverhordozója meg utána. Jónátán földre terítette őket, mögötte pedig aztán a fegyverhordozója végzett velük. 14 Így történt az első összecsapás, amelyben mintegy húsz embert ölt meg Jónátán és fegyverhordozója egy alig fél holdnyi szántóföldön. 15 És riadalom támadt mindenütt, a táborban és a nyílt mezőn egyaránt a hadinép között. Megriadt az előőrs, sőt a portyázó csapat is. A föld pedig megrendült, és Isten riadalmat támasztott. 16 Amikor Saul megfigyelői a benjámini Gibeában látták, hogy a lármázó sokaság hullámzik, és ide-oda futkos, 17 ezt mondta Saul a vele levő hadinépnek: Vegyétek számba az embereinket, és nézzetek utána, hogy ki ment el közülünk! A számbavételnél azután kiderült, hogy Jónátán és a fegyverhordozója nincs sehol. 18 Akkor ezt mondta Saul Ahijjának: Hozasd ide az Isten ládáját! Mert Isten ládája akkor már Izráel fiainál volt. 19 Amíg azonban Saul a pappal beszélt, a lárma egyre nagyobb lett a filiszteusok táborában. Azért ezt mondta Saul a papnak: Ne menj sehová! 20 Ekkor hadba szólította Saul a vele levő egész hadinépet, és megkezdték a harcot, ahol már ember ember ellen harcolt, és igen nagy volt a zűrzavar. 21 Azok a héberek, akik azelőtt a filiszteusokkal tartottak, és mindenfelől velük együtt vonultak táborba, azok is átálltak Izráelhez: azokhoz, akik Saullal és Jónátánnal voltak. 22 Amikor az Efraim hegyvidékén elrejtőzött izráeliek meghallották, hogy menekülnek a filiszteusok, ők is utánuk eredtek a harcba. 23 Így szabadította meg az Úr Izráelt azon a napon. A harc azonban átterjedt Bét-Ávenen túlra. 24 Az izráeliek már nagyon elcsigázottak voltak azon a napon, mert így eskette meg Saul a népet: Átkozott az az ember, aki enni merészel estig, amíg bosszút nem állok ellenségeimen! Ezért nem evett semmit a nép. 25 Egyszer csak eljutottak egy erdőbe, ahol méz volt a földön. 26 Amikor a hadinép az erdőbe ért, csak úgy folyt a méz, de senki sem emelte kezét a szájához, mert félt a hadinép az eskü miatt. 27 Jónátán azonban nem hallotta, hogy apja megeskette a népet. Ezért kinyújtotta a kezében levő botot, és belemártotta a végét a lépes mézbe, kezével a szájához emelte, és mindjárt felragyogott a szeme. 28 Ekkor megszólalt valaki a nép közül, és ezt mondta: Apád megeskette a népet, hogy átkozott az az ember, aki ma enni merészel! Ezért ilyen kimerült a nép. 29 Jónátán ezt felelte: Apám szerencsétlenségbe dönti az országot. Nézzétek csak, hogy felragyogott a szemem, mert egy kicsit belekóstoltam ebbe a mézbe! 30 Bárcsak evett volna ma a nép az ellenségeinél talált zsákmányból! Akkor most még nagyobb lehetne a filiszteusok veresége! 31 Azon a napon ugyanis Mikmásztól Ajjálónig verték a filiszteusokat, és a nép már nagyon kimerült. 32 Ekkor a nép rávetette magát a zsákmányra: fogták a juhokat, marhákat, borjakat, vérüket a földre folyatva vágták le őket, és a vérrel ette a nép a húst. 33 Amikor jelentették Saulnak, hogy vétkezik a nép az Úr ellen, mert vérrel együtt eszi a húst, ezt mondta: Bűnös mulasztást követtetek el! Gördítsetek gyorsan ide egy nagy követ! 34 Majd ezt mondta Saul: Menjetek a nép közé, és mondjátok meg nekik, hogy hozza ide mindenki a marháját és a juhát! Itt vágjátok le, és itt egyétek meg! Akkor nem vétkeztek az Úr ellen azzal, hogy vérrel együtt eszitek a húst. Elhozta tehát az egész nép, ki-ki a maga marháját még azon az éjszakán, és ott vágták le. 35 Saul ugyanis oltárt épített az Úrnak. Ez volt az első oltár, amit az Úrnak épített.
Bibliaolvasó kalauz – Ablonczy Kálmán igemagy.
„Hátha tesz értünk valamit az Úr, mert az Úr előtt nincs akadály..." (6). Jónátán kezdeményezése nem türelmetlenség. Van rá lehetősége, hogy bátran lépjen. Nem „szent" tiltás ellenében cselekszik, hanem az Istenbe vetett hit és bizalom készteti. Milyen kevésnek tűnik a különbség kivagyiság, hiúság és hitbeli bátorság között! Jónátán nem vitézkedni akar, hanem tapasztalni szeretné, hogy az Úr előtt nincs akadály. Öntetszelgő, kegyes hősiesség helyett próbáld meg magad Isten dicsőségének a szolgálatában!
RÉ 254 MRÉ 364
„…teljes számban megtérnek.” Róma 11,1–16
1 Azt kérdem tehát: Elvetette Isten az ő népét? Szó sincs róla! Hiszen én is izráelita vagyok, Ábrahám utódai közül, Benjámin törzséből. 2 Isten nem vetette el az ő népét, amelyet eleve kiválasztott. Vagy nem tudjátok, mit mond az Írás Illésről, amikor Isten előtt vádat emel Izráel ellen: 3 „Uram, prófétáidat megölték, oltáraidat lerombolták, én maradtam meg egyedül, de nekem is az életemre törnek.” 4 Viszont mit mond neki az isteni kijelentés? „Meghagytam magamnak hétezer férfit, akik nem hajtottak térdet a Baalnak.” 5 Így tehát most is van maradék a kegyelmi kiválasztás szerint; 6 ha pedig kegyelemből van, akkor nem cselekedetekből, különben a kegyelem nem volna kegyelem. * 7 Mi tehát a helyzet? Amire Izráel törekedett, azt nem érte el. A választottak azonban elérték, a többiek pedig megkeményíttettek, 8 amint meg van írva: „Adott nekik az Isten bódult lelket, olyan szemet, amellyel nem láthatnak, és olyan fület, amellyel nem hallhatnak mindmáig.” 9 Dávid is ezt mondja: „Asztaluk legyen számukra csapdává és hálóvá, megbotlássá és megtorlássá! 10 Homályosodjék el szemük, hogy ne lássanak, és hátukat görnyeszd meg örökre!” 11 Kérdem tehát: Azért botlottak meg, hogy elbukjanak? Szó sincs róla! Viszont az ő bukásuk által jutott el az üdvösség a népekhez, hogy Isten féltékennyé tegye Izráelt. 12 Ha pedig az ő bukásuk a világ gazdagságává lett, veszteségük pedig a népek gazdagságává, akkor mennyivel inkább az lesz, ha teljes számban megtérnek. 13 Ezt pedig nektek mondom, a népeknek: amennyiben tehát én a népek apostola vagyok, az válik szolgálatom dicsőségére, 14 ha valamiképpen féltékennyé tehetem véreimet, és így megmenthetek közülük némelyeket. 15 Hiszen ha elvettetésük a világ megbékélését szolgálta, mi mást jelentene befogadtatásuk, mint életet a halálból? 16 Ha pedig a zsenge szent, a tészta is az, és ha a gyökér szent, az ágak is azok.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(12) „…teljes számban megtérnek.” (Róma 11,1–16)
– Elvetette Isten az Ő népét, Izráelt? Pál azonnal egyértelműen felelt erre a kérdésre: „Szó sincs róla!” (1) Az apostol a választ több tételben igazolta.
– Az első bizonyság erre Pál maga, aki Ábrahám magvából, Benjámin törzséből, a Krisztus ellenségéből apostol lett (1).
– A második bizonyság erre Illés példája (2–5), aki panaszában rámutat Isten népének bűneire: bálványimádásukra, a próféták elhallgattatására. Illés, csüggedésében úgy érzékeli, hogy egyedül ő maradt meg az Úr követésében. Isten azt felelte neki, hogy hétezer ember megmaradt a hitben. Ez a maradék is bizonyság arra, hogy Isten nem vetette el népét, mert Isten népének kiválasztása kegyelmi kiválasztás és nem érdemek alapján történik. Soha nem járunk egyedül a hitben, mindig vannak testvéreink! Vegyük észre egymást és épüljünk egymás hite által! Isten kegyelme minden időben megtartja az Ő népét.
– A harmadik bizonyság erre az egyház maga, mint „lelki Izráel”. Izráel egy részének megkeményedését, vakságát (6–10) más népek hitre jutásának, azaz a pogányok üdvösségének megvalósulásáért rendelte el az Isten, az egyházért (11–16). Pál úgy fogalmaz, hogy a pogányoknak kellett hirdetnie az evangéliumot, miután a zsinagógákból kiűzték őt (Cselekedetek 18,6), hogy Isten ezáltal féltékennyé tegye saját népét (14). Izráel népének megtért maradéka, első zsenge (16), hogy szerte a világon hirdessék az evangéliumot. Az első termést, a zsengét azonban követi a többi, az összes: amíg Izráel népe teljes számban meg nem tér (12).
– Pál kimondhatta bizonyosságát: saját népe, Izráel, teljes számban megtér majd (12). Isten nem vetette el az Ő népét. Ezt az egyházra nézve, a lelki Izráelre nézve is kimondhatjuk: mindenki megtér, akit csak Isten, kegyelméből magának választott. Ezt nem a mi missziónk fogja elérni, noha végezni kell a ránk bízott szolgálatot, de nem kell aggódni az eredmény miatt. Azon sem nekünk kell teológiai vitákat folytatni, hogy: kevesen, sokan, netán mindenki... A feltámadás első zsengéje Jézus Krisztus (1Korinthus 15,20). Mindazok követik Őt a feltámadás csodájában, akiket az Isten magának választott az üdvösségre.