„Maradt-e még valaki…, aki iránt hűséggel tartozom…?” 2Sám 9
1 Egyszer megkérdezte Dávid: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, aki iránt hűséggel tartozom Jónátánért? 2 Volt egy Saul házából való szolga, akinek Cíbá volt a neve. Őt hívatták Dávidhoz, és megkérdezte a király: Te vagy Cíbá? Ő így felelt: Én vagyok, a te szolgád. 3 Akkor ezt mondta a király: Maradt-e még valaki Saul háza népéből, akinek hűséggel tartozom Isten előtt? Cíbá ezt felelte a királynak: Van még Jónátánnak egy fia, aki mindkét lábára béna. 4 A király megkérdezte: Hol van? Cíbá így felelt a királynak: Lódebárban van, Ammíél fiának, Mákírnak a házában. 5 Akkor üzent érte Dávid király, és elhozatta őt Lódebárból, Mákírnak, Ammíél fiának a házából. 6 Amikor megérkezett Dávidhoz Mefíbóset, Saul fiának, Jónátánnak a fia, arccal a földig hajolt, és leborult előtte. Dávid megszólította: Mefíbóset! Ő így felelt: Itt van a te szolgád. 7 Dávid ezt mondta neki: Ne félj, hiszen én hűséggel tartozom neked apádért, Jónátánért, és visszaadom neked nagyapádnak, Saulnak minden földbirtokát, te pedig mindenkor az én asztalomnál étkezel. 8 Ekkor Mefíbóset leborult, és ezt mondta: Micsoda a te szolgád, hogy hozzám fordultál? Hiszen én olyan vagyok, mint egy döglött kutya! 9 Ezután hívatta a király Cíbát, Saul szolgáját, és ezt mondta neki: Amije csak volt Saulnak és egész háza népének, mindent urad fiának adtam. 10 Te műveld a földjét fiaiddal és szolgáiddal együtt, és takarítsd be, hogy legyen mit ennie urad fia házának. Mefíbóset azonban, urad fia állandóan az én asztalomnál fog étkezni. Cíbának tizenöt fia és húsz szolgája volt. 11 Cíbá így felelt a királynak: Mindent megtesz szolgád, amit uram, királyom parancsol szolgájának. Mefíbóset pedig az én asztalomnál fog étkezni, akár egy herceg! – mondta Dávid. 12 Volt Mefíbósetnek egy Míká nevű kisfia. Cíbá házának a lakói mindnyájan Mefíbóset szolgái voltak. 13 Maga Mefíbóset Jeruzsálemben lakott, mert állandóan a király asztalánál étkezett. Ő mindkét lábára sánta volt.
Bibliaolvasó kalauz – Benke György igemagyarázata
„Maradt-e még valaki…, aki iránt hűséggel tartozom…?” (1). Többször is tudakozódik Dávid király afelől, hogy vannak-e, akik iránt hűséggel tartozik (Károli-fordítás: „irgalmasságot cselekedjem”; Kecskeméthy-fordítás: „kegyelmet gyakoroljak”). A királyok, a hatalmasok inkább azt tartják számon, hogy kik tartoznak nekik. Dávid, az Istenre figyelő király pedig azt, amivel ő tartozik másoknak, alattvalóinak. Indítson ez arra, hogy ne azt nézzem, hogy nekem mivel tartoznak, hanem hogy én mivel tartozom másoknak (Róm 13,7).
RÉ 167 MRÉ 412
„…senki sem mondhatja: Jézus Úr, csakis a Szentlélek által.” 1Korinthus 12,1–11
1 A lelki ajándékokra nézve pedig nem szeretném, testvéreim, ha tudatlanok lennétek. 2 Tudjátok, hogy amikor pogányok voltatok, ellenállhatatlanul vonzott valami benneteket a néma bálványokhoz. 3 Ezért tudtotokra adom, hogy senki sem mondja: „Jézus átkozott”, aki Isten Lelke által szól; és senki sem mondhatja: „Jézus Úr”, csakis a Szentlélek által. 4 A kegyelmi ajándékok között ugyan különbségek vannak, de a Lélek ugyanaz. 5 Különbségek vannak a szolgálatokban is, de az Úr ugyanaz. 6 És különbségek vannak az isteni erő megnyilvánulásaiban is, de Isten, aki mindezt véghezviszi mindenkiben, ugyanaz. 7 A Lélek megnyilvánulása pedig mindenkinek azért adatik, hogy használjon vele. 8 Mert van, aki a Lélek által a bölcsesség igéjét kapta, a másik az ismeret igéjét, ugyanazon Lélek által. 9 Az egyik ember ugyanattól a Lélektől a hitet, a másik ugyanazon Lélek által a gyógyítások kegyelmi ajándékait. 10 Van, aki az isteni erők munkáit vagy a prófétálást kapta; van, aki lelkek megkülönböztetését, a nyelveken szólást vagy pedig a nyelveken szólás magyarázását kapta. 11 De mindezt egy és ugyanaz a Lélek munkálja, aki úgy osztja szét kinek-kinek ajándékát, amint akarja.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(3) „…senki sem mondhatja: Jézus Úr, csakis a Szentlélek által.” (1Korinthus 12,1–11)
Sokféle „elragadtatás” létezik. Nem baj, ha gyanakvással fogadjuk a „lelkesedést”, ezek ugyanis igen gyakran a saját önző lelkünk tobzódásai, gyarló célok szolgálatában, így nem isteni, hanem emberi és akár gonosz indításból is fakadhatnak (1–2).
Ott munkál Isten Lelke az emberben, ahol Jézus Krisztust Úrnak vallják, ahol erre a felismerésre elsegítenek, és ennek nyomán életem megnyugszik az Úrban, az Ő üdvösséges örömében, erejében és békességében (3).
Egy nyüzsgő világban ez bizony azt is jelentheti, hogy az Isten Lelkének munkája az is lehet bennem, hogy végre elnyugszom és másokat is békén hagyok. Sok „lelkes” embert ismerek, akik egyfolytában és látványosan véleményeznek, ötletelnek, szerveznek, piszkálnak és dolgoztatnak másokat. „Szünetet tartson, hölgyem, ne fórumot!” – mondták egyszer valakinek, aki képtelen volt leállni… A „felpörgés” pedig egészen démoni, amely ciklikusan halálra fáraszt másokat és maga is hol a csúcson tajtékzik, hol pedig kimerülten rogy össze, amikor már sokakat kikészített. Lám, a gyógyítás kegyelmi ajándékára máris szükség van egy ilyen helyzetben. Olyan súlyos betegségről van szó, hogy csak az Úr adhat gyógyulást, erre felhatalmazott küldöttein keresztül (9).
Isten Lelke ott munkál, ahol hasznossá lesz a szolgálatom a másik ember és az egész közösség számára, a sokféleségben is az egységre igyekezve, Isten dicsőségére és a másik javára (4–7; 11). Gúnyolódva beszélnek ma keresztyén körökben is az egységről, mert valóban sok torzulása lehet ennek, ha emberi törekvésből fakad. Ugyanakkor erre hivatkozva hasogatni a Krisztus testét, nem lehet az Isten Lelkétől való. Aki Jézus Krisztust Úrnak vallja, az nekem testvérem! (3)
A kegyelmi ajándékokat tehát Isten adja, és minden hívőnek azt ad, amit Ő akar. A kegyelmi ajándékok egész rendszerét tárja itt elénk az apostol (4–6). Most csak annyit mondjunk ezekről, hogy igen gazdag a Szentháromság Isten, és mindenkinek ad valami sajátos ajándékot, amivel különösképpen ő szolgálhat. Ez a gazdagság azt is jelenti, hogy elismerem a másik ajándékát, miközben hűséges szolgálattal megbecsülöm a saját, Úrtól kapott ajándékomat, amivel én tudok szolgálni. Minden hívő ember kapott ilyen ajándékot. Ugyanakkor ez a gazdagság azt is jelenti, hogy a sokból kiemelten egyet-egyet kaptam én, és még a magam környezetében sem kell feltétlenül mindenkinek szolgálnom az Úrtól kapott javaimmal. Akkor lehetek hasznos, áldott, ha a kellő időben, a kellő helyen szolgálok az ajándékaimmal (7). Nem erőltethetem magam senkire sem, hanem Isten adjon általam a másiknak. Nem a leglátványosabb ajándék a leghasznosabb.