„De miért leli kedvét az ilyen dologban az én uram, királyom?” 2Sám 24,1–10
1 Újból megharagudott az Úr Izráelre. Felingerelte ellenük Dávidot, és ezt mondta: Menj, vedd számba Izráelt és Júdát! 2 A király pedig ezt mondta Jóábnak, hadserege parancsnokának: Járd be Izráel minden törzsét Dántól Beérsebáig, és számláld meg a népet, hadd tudjam meg, mekkora a nép! 3 Jóáb azonban ezt felelte a királynak: Szaporítsa meg Istened, az Úr a népet százannyira, mint amennyi most, és gyönyörködjék benne az én uram, királyom! De miért leli kedvét az ilyen dologban az én uram, királyom? 4 A király szava azonban erősebb volt Jóábénál és a csapatparancsnokokénál. Elindult tehát Jóáb a csapatparancsnokokkal együtt a királytól, hogy megszámlálják Izráel népét. 5 Átkeltek a Jordánon, és Aróérnál ütöttek tábort, a várostól délre, Gád völgye közepén, majd Jazérba mentek. 6 Azután Gileádba és Tahtím földjére, Hodsíba mentek, majd Dán-Jaanba és Szidón környékére, 7 továbbá a megerősített Tíruszhoz mentek, meg a hivviek és kánaániak összes városába. Végül elérkeztek Júda déli vidékére, Beérsebába. 8 Miután bejárták az egész országot, kilenc hónap és húsz nap elteltével visszaérkeztek Jeruzsálembe. 9 Jóáb jelentette a királynak a népszámlálás eredményét: Izráelben nyolcszázezer kardforgató ember volt, Júdában pedig ötszázezer. 10 Dávidot azonban furdalni kezdte a lelkiismeret, miután megszámláltatta a népet, ezért ezt mondta Dávid az Úrnak: Nagyot vétettem azzal, hogy ezt tettem! Most azért bocsásd meg, Uram, a te szolgád bűnét, mert igen esztelenül cselekedtem!
Bibliaolvasó kalauz - Balla Péter igemagyarázata
„De miért leli kedvét az ilyen dologban az én uram, királyom?” (3). Van, amikor az Úr tesz próbára bennünket (1). Dávid is még időben hallgathatott volna hűséges barátjára, és nem kellett volna ráerőltetnie akaratát (4). Legyen bizonyosságunk afelől, hogy az Úr véd meg ellenségeinktől, és nem a „kardforgató” emberek biztosítják a győzelmet (9). A király nekünk is példa abban, hogy belátta vétkét, és Isten bocsánatát kérte (10).
RÉ 253 MRÉ 357
„Vagy valamelyik küldöttem révén csaltalak meg titeket?” 2Korinthus 12,11–21
11 Esztelenné lettem: ti kényszerítettetek rá. Nektek kellett volna ugyanis engem ajánlanotok, hiszen semmivel nem voltam alábbvaló a legfőbb apostoloknál, ha semmi vagyok is. 12 Apostolságom ismertetőjegyei a teljes állhatatosságban, a jelekben, a csodákban és az isteni erőkben nyilvánultak meg közöttetek. 13 Mert mi az, amiben a többi gyülekezethez képest hátrányba kerültetek, hacsak az nem, hogy én magam nem voltam terhetekre? Bocsássátok meg nekem ezt az igazságtalanságot! 14 Íme, most kész vagyok harmadszor is elmenni hozzátok, és nem leszek terhetekre, mert nem azt keresem, ami a tietek, hanem titeket magatokat kereslek. Mert nem a gyermekek tartoznak gyűjteni a szülőknek, hanem a szülők a gyermekeknek. 15 Én pedig nagyon szívesen hozok áldozatot, sőt magamat is feláldozom értetek. Ha én titeket ennyire szeretlek, ti kevésbé szerettek engem? 16 Ám legyen: én nem voltam terhetekre, de ravasz ember lévén, csellel fogtalak meg titeket. 17 Vagy valamelyik küldöttem révén csaltalak meg titeket? 18 Megkértem Tituszt, és vele együtt küldtem el azt a testvért is. Csak nem Titusz csalt meg titeket? Nem ugyanazon Lélek szerint jártunk? Nem ugyanazokon a nyomokon? 19 Régóta azt gondolhatjátok, hogy mentegetőzünk előttetek. Mi azonban Isten színe előtt Krisztusban beszélünk, mindezt pedig, szeretteim, a ti épülésetekre. 20 Mert félek, hogy amikor megérkezem, nem olyanoknak talállak titeket, mint szeretnélek, és ti is olyannak találtok engem, amilyennek nem szeretnétek. Félek, hogy viszálykodás, irigység, harag, önzés, rágalmazás, vádaskodás, gőg, pártoskodás lesz közöttetek, 21 úgyhogy amikor odamegyek, ismét megaláz engem az én Istenem nálatok, és megsiratok sokakat azok közül, akik korábban vétkeztek, és nem tértek meg abból a tisztátalanságból, paráznaságból és kicsapongásból, amelyet elkövettek.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(17) „Vagy valamelyik küldöttem révén csaltalak meg titeket?” (2Korinthus 12,11–21)
Az apostol harmadszor is készül arra, hogy meglátogassa a korinthusi gyülekezetet. Ezért a vendéglátás részleteit tisztázza itt. Az apostol ismét a saját költségein él majd Korinthusban, mint ahogy korábban sem volt a korinthusiak terhére, noha ezt a gesztust is Pál számlájára írták az ottaniak. A korinthusiak szerint ugyanis ez is azt bizonyítja, hogy Pál nem apostol, hiszen az apostolok elfogadták a vendéglátást, Pál pedig nem fogadta el azt (11–13). Pál a köztük lévő szeretetviszonnyal indokolja ezt, amely olyan, mint a szülő és a gyerek közötti viszony. Minden szülőnek sokkal nagyobb öröm adni a gyermekeinek, mint kapni azoktól (14–15).
Itt látunk meg az apostol lelkében egy mélyre szakadt tövist. Ravasz László magyarázatára utalok itt. Az apostol szinte hallja, ahogy valamelyik görög – magából kiindulva – azt mondhatta: „Ah, ismerem én a vén rókát! Hivalkodik azzal, hogy nem fogadja el a vendégbarátságot, két keze munkája után él, de küldi ide embereit, azok teméntelen pénzt gyűjtenek össze állítólag a jeruzsálemi szegényeknek, de valójában az egész összeg, vagy annak egy jó része, a Pál zsebébe vándorol.” (16–18)
Ez az apostol nagy fájdalma a korinthusiak kapcsán. Az apostol látja közöttük a gonosz munkáját, a rágalmazást, és nincs az az erkölcsi tisztaság, amit be ne sározhatna a gyanakvás és a rágalom. Titusz fosztott ki titeket? – kérdezi Pál. Mi teljesen megbízunk Tituszban, két munkatársat is elküldtünk vele, hogy a pénzekről két vagy három ember számoljon be. Az apostol szomorú, hogy megtéretlennek találja a gyülekezetet, nyilvánvaló bűnökben, amit pedig nem hagyhat következmények nélkül (19–21).