„Ha meghal a férfiú, életre kelhet-e?” Jób 14
1 Az asszonytól született ember élete rövid, tele nyugtalansággal. 2 Kihajt, mint a virág, majd elfonnyad, árnyékként tűnik el, nem marad meg. 3 És te még így is rossz szemmel nézed, őt is a törvény elé idézed?! 4 Van-e tiszta ember, tisztátalanság nélküli? Nincs egyetlenegy sem. 5 Ha meg vannak határozva napjai, ha számon tartod hónapjait, ha határt szabtál neki, amelyet nem léphet át, 6 akkor légy hozzá elnéző, hogy nyugalma lehessen, míg eljön a várt pihenőnapja, mint a napszámosnak! 7 Még a fának is van reménysége: ha kivágják, újból kihajt, és nem fogynak el hajtásai. 8 Ha elöregszik is gyökere a földben, ha elhal is a porban a csonkja, 9 a víz illatától kihajt, ágakat hoz, mint a facsemete. 10 De ha a férfi meghal, oda van egészen, ha kimúlik az ember, hová lesz? 11 Kifogyhat a víz a tóból, a folyó kiapadhat, sőt ki is száradhat, 12 de az ember nem kel föl, ha egyszer lefeküdt: az egek elmúltáig sem ébrednek föl, nem serkennek föl alvásukból. 13 Bárcsak elrejtenél a holtak hazájában, ott rejtegetnél haragod elmúltáig! Kiszabnád időmet, azután újra gondolnál rám. 14 Ha meghal a férfiú, életre kelhet-e? Akkor egész küzdelmes életemen át is tudnék várni, míg csak a fordulat be nem következik. 15 Szólnál hozzám, és én válaszolnék, kívánkoznál kezed alkotása után. 16 Akkor még lépteimre is vigyáznál, de nem tartanád számon vétkemet. 17 Lepecsételt zsákban volna minden vétkem, bűneimet pedig eltörölnéd. 18 De még a hegy is ledől, és szétomlik, a kőszikla is elmozdul helyéről; 19 a köveket a víz lecsiszolja, árjai elsodorják a föld porát: így teszed semmivé a halandó reményét. 20 Hatalmaskodol rajta szüntelen, és el kell mennie. Eltorzítod arcát, és úgy bocsátod el. 21 Ha tisztességre jutnak fiai, ő nem tudja; ha semmibe veszik őket, nem veszi észre. 22 Teste csak saját fájdalmait érzi, lelke csak önmagát gyászolja.
Bibliaolvasó kalauz – Kun Ágnes Anna
Jób a teljes kilátástalanság állapotába kerül. Az Ószövetség emberének a halál a végső megsemmisülést jelentette. Jób számára még a remény is elveszett, csak a fájdalom, az elkeseredettség maradt. Minket is sokszor lehúznak az élet nyugtalanságai, csüggedéseink, depressziónk, betegeskedéseink, aggályaink, félelmeink. Az örömhír az, hogy mi már az Újszövetség gyermekeiként élhetünk, akik tudhatjuk, hogy a halál nem a vége a létezésünknek, hanem a mennyei élet kezdete.
RÉ 174 MRÉ 156
„…az Istenben hívők igyekezzenek a jó cselekedetekben elől járni…” Titusz 3,8–15
8 Igaz ez a beszéd, és szeretném, ha szilárdan tanúskodnál ezek mellett, hogy az Istenben hívők igyekezzenek a jó cselekedetekben elöl járni: ezek jók és hasznosak az embereknek. 9 De kerüld az ostoba vitatkozásokat, a nemzetségtáblázatokkal kapcsolatos kérdéseket, a viszálykodásokat és a törvényeskedő harcokat, mert ezek haszontalanok és hiábavalók. 10 A szakadást okozó ember elől egy vagy két figyelmeztetés után térj ki, 11 tudván, hogy az ilyen ember kivetkőzött önmagából, bűnben él, és magában hordja ítéletét. 12 Amikor majd elküldöm hozzád Artemászt vagy Tikhikoszt, igyekezz hozzám jönni Nikopoliszba, mert elhatároztam, hogy ott töltöm a telet. 13 Zénászt, a törvénytudót és Apollóst gondosan ellátva engedd útnak, hogy semmiben se legyen hiányuk. 14 De tanulják meg a mieink is, hogy jó cselekedetekkel járjanak elöl ott, ahol sürgős segítségre van szükség, hogy ne legyenek gyümölcstelenek. 15 Köszöntenek téged valamennyien, akik velem vannak. Köszöntsd azokat, akik szeretnek minket a hitben. A kegyelem legyen mindnyájatokkal!
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(8) „…az Istenben hívők igyekezzenek a jó cselekedetekben elől járni…” (Titusz 3,8–15)
Mit jelent jót tenni? Olyan egyszerűen fogalmaz az Ige, hogy szinte túl egyszerűnek tartjuk azt. Mi a bonyolultabb dolgokat jobban szeretjük, mert könnyebben találunk kibúvókat. Jót tenni azt jelenti, hogy nem bántom, hanem segítem a másikat, pont azokat, akik közé helyezett az Isten, függetlenül attól, hogy a másik hisz-e, vagy sem. A jó cselekvése hitünk látható gyümölcse (8). Az a jó, ami dicsőségére van az Úrnak; és az van dicsőségére az Úrnak, ami javára van az embertársamnak. Nem lehet jó az, ami tartós testi-lelki fájdalmat okoz a másiknak, és amit én magam nem élnék át. Vigyázzunk, az intés terén! Kell az intés, de csakis krisztusi szeretetből fakadhat és nem Krisztusra hivatkozottan bújtatott emberi indulatból. Azért kell jót tenni, mert ezek jók és hasznosak az embereknek, és ezen keresztül hat ezen a világon Isten mentő szándéka. Ne bántsd, hanem segítsd embertársaidat, akik között élsz! Felelősek vagyunk egymásért.
Különösen fontos ez a segítségnyújtás akkor, ha valaki a szemem láttára került bajba. Nem hagyhatjuk ott a bajban a másikat. Márpedig – gondoljunk csak bele – hányszor tettük már ezt. Ilyenkor nem lehetünk gyümölcstelenek, hanem elől kell járnunk a segítő cselekedetekben (14). Ekkor „csak” azt várja tőlünk azt Isten, hogy elsősegélyt nyújtsunk a mellettünk szenvedő embernek, és adjuk őt tovább, szakavatott kezekbe, ahogy az irgalmas samaritánus tette ezt (Lukács 10,25–34).
Amikor pedig nem tudunk segíteni, és a szakemberek sem tudnak segíteni, akkor nagy szükség van arra, hogy irgalommal kísérjük el a beteget ebből a világból. Sokan meghaltak ebben az esztendőben körülöttem. Minden perc kegyelem. Olyan bonyolult az emberi szervezet, csoda, hogy még vagyok… Azt látom, hogy elfáradunk, ha hosszú ideig kell gondozni valakit. A mai világ nem tudja megengedni magának, sem időben, sem pénzben, sem szeretetben a hosszan tartó, irgalmas odafigyelést. Ez pedig nagyon nagy baj. Mit ér ez a világ, ha csak az egészségeseknek, a fiataloknak, az erőseknek, a szépeknek és a látványosan okosaknak terem itt babér?
Mit ér a hit, ha csak magasröptű bibliai, igei gondolatokat tud megfogalmazni? Mit ér a hit, ha csak teológiai vitákra képes, amelyek mindig tovább és tovább szabdalják az egyházat, és amelyben mindenki meggyőződött a saját maga igazáról? A legnagyobb tévtanítás az, amikor az Urat, az Igét emlegetjük és közben testben-lélekben elsorvad mellettünk a másik, beleértve a legközelebbi hozzátartozóinkat is. Mindeközben mi csak magunkkal, meg a látványosan szent szolgálattal, meg az igaz hitünkkel voltunk elfoglalva! (9–11)