„Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját” Jn 4,31–38
31 Közben kérték őt a tanítványai: Mester, egyél! 32 Ő pedig azt mondta nekik: Nekem van mit ennem, amiről ti nem tudtok. 33 A tanítványok egymást kérdezgették: Valaki talán hozott neki enni? 34 Jézus ezt mondta nekik: Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját. 35 Vajon nem ti magatok mondjátok-e, hogy még négy hónap, és jön az aratás? Íme, mondom nektek: emeljétek fel a szemeteket, és lássátok meg, hogy a mezők már fehérek az aratásra. 36 Az arató jutalmat kap, és begyűjti a termést az örök életre, hogy együtt örüljön a vető és az arató. 37 Mert abban igaza van a mondásnak, hogy más a vető, és más az arató. 38 Én elküldtelek titeket, hogy azt arassátok, amiért nem ti fáradtatok: mások fáradoztak érte, ti pedig az ő munkájukba álltatok be.
Bibliaolvasó kalauz – Vad Zsigmond igemagyarázata
„Az én eledelem az, hogy teljesítsem annak akaratát, aki elküldött engem, és bevégezzem az ő munkáját” (34). Az Atyának való engedelmesség az a titokzatos eledel, amely őt igazán élteti. Jézus mindig azt cselekedte, amit Isten akart. Isten akarata volt az, hogy a szomjazó asszony az élet vizét elfogadja. Milyen jó lenne, ha a mi életünkben is az Atya megbízásából végzett munka nem teher, nem csupán kötelesség, hanem eledel, mindennapi kenyér lenne. Ma is ezzel táplálkozz!
RÉ 396 MRÉ 417
„Sosem felejtem el, hogy mit műveltek!” Ám 8
1 Ezt mutatta nekem látomásban az én Uram, az Úr: Íme, egy kosár érett gyümölcs! 2 Ezt kérdezte tőlem: Mit látsz, Ámósz? Így feleltem: Egy kosár érett gyümölcsöt. Akkor ezt mondta nekem az Úr: Elérte a vég népemet, Izráelt, többé nem bocsátok meg neki. 3 Azon a napon jajgatássá válnak a templomi énekek – így szól az én Uram, az Úr. Tömérdek hulla lesz mindenütt, csendben rakják le őket. 4 Halljátok meg ezt ti, akik a szegények vesztét kívánjátok, és ki akarjátok pusztítani az ország nincstelenjeit! 5 Mert így beszéltek: Mikor múlik el az újhold, hogy gabonát árulhassunk, és a szombat, hogy gabonával kereskedjünk, kisebb vékával, nagyobb súlyokkal és hamis mérleggel csalva, 6 hogy megvehessük a nincsteleneket pénzen, a szegényeket egy pár saruért, és eladhassuk a hulladék gabonát? 7 Megesküdött az Úr Jákób büszkeségére: Sosem felejtem el, hogy miket műveltek! 8 Ne rendüljön meg emiatt a föld, és ne gyászoljon minden lakója? Úgy megemelkedik, akár a Nílus, árad és apad, mint Egyiptom folyója. 9 Azon a napon – így szól az én Uram, az Úr – naplementét idézek elő délben, és sötétségbe borítom a földet fényes nappal. 10 Ünnepeiteket gyászra változtatom, és dalaitokat siratóénekre. Minden derékra gyászruhát vetetek, minden fejet kopasszá teszek; olyan gyászba borítom őket, amilyet az egyszülöttért tartanak. Ilyen keserves nap lesz a végük. 11 Jön majd olyan idő – így szól az én Uram, az Úr –, amikor éhínséget bocsátok a földre. Nem kenyérre fognak éhezni, és nem vízre fognak szomjazni, hanem az Úr igéjének hallgatására. 12 Támolyognak majd tengertől tengerig és északtól keletig. Bolyonganak, és keresik az Úr igéjét, de nem találják. 13 Azon a napon elepednek a szomjúságtól a szép szüzek és az ifjak, 14 akik Samária bálványára esküsznek, és így beszélnek: Dán Istenére mondom! – vagy: A beérsebai útra mondom! Elesnek, és nem kelnek fel többé!
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(7) „Sosem felejtem el, hogy mit műveltek!” (Ámósz 8)
Félelmetesen szól a próféta: remegjünk csak bele!
Nincs remény! Az Úr sosem felejti el azt, amit műveltünk és művelünk (7). A legsúlyosabb, hogy mindezeket Isten népe műveli. A próféta részletesen felsorolja ezeket: csak a hasznot, a többet várjuk, ezért hamis mérleget használunk, miközben nem törődünk a másikkal, a kiszolgáltatottal, az „istentiszteletünk” is csak ezt a haszonlesést leplezi (4–6).
Nincs remény! Beérett a gyümölcse engedetlen életünknek. Egy kosár túlérett, rothadó, kidobandó gyümölcsöt lát a próféta. Annyira nincs remény, hogy még a reménység helye is a reménytelenség kifejezője lesz, mert jajgatássá lesznek a templomi énekek (1–3; 10). A föld sem rendül meg a vesztünkön (8). Amikor rádöbbennünk, hogy éhségünk és szomjúságunk az Úr után, az Ő Igéje és az Ő megváltó szeretete után eped, akkor már késő lesz, hiába támolygunk, elesünk és nem kelünk fel többet (11–14).
Általánosabban, itt az emberlétről van szó; Isten nélkül… Ne tiltakozzunk a többes szám ellen: rólunk szól ez a szakasz! Nincs kivétel. Gondoljunk csak bele: milyen reménytelen az emberi élet. Milyen reménytelen a helyzetünk. Ha ért már bennünket baj, ha átéltünk már ilyen helyzetet, akkor ismerjük ezt a kínzó tapasztalatot, noha ezt nem illik bevallani. Milyen hitetlenek voltunk az Úrral szemben, milyen hűvösek, fellengzősek voltunk a kiszolgáltatottakkal szemben, amíg jól ment nekünk. Most – vagy majd – megtapasztaljuk a kiszolgáltatottságot, a teljes reménytelenséget; miközben azok, akiknek még jól megy, ügyet sem vetnek ránk, teherré leszünk, vagy nagyképűen bátorítanak minket! De majd ők is sorra kerülnek egyszer…
De éppen ebben a teljes reménytelenségben tapasztalható meg a valódi reménység. Ezt a teljes reménytelenséget, elhagyatottságot, a mi Urunk, Jézus Krisztus tapasztalta meg a kereszten, hiszen még az Isten is elhagyta Őt (Márk 15,34), hogy számunkra legyen megoldás. Aki érti, miről van szó, az megragadhatta ezt a felfoghatatlan kegyelmet! A „sosem”-ben rejlik a „mégis” bizonyossága. Ez túl van minden emberi logikán, ez mindenestől az Úrnál van.
Van remény! Van teljes, örök, maradandó megoldás! Van!!!