„...zúgolódni kezdtek ellene...” Jn 6,41–51
41 A zsidók zúgolódni kezdtek ellene, mert ezt mondta: Én vagyok az a kenyér, amely a mennyből szállt le. 42 És azt kérdezték: Nem Jézus ez, József fia, akinek ismerjük apját és anyját? Akkor hogyan mondhatja: A mennyből szálltam le? 43 Jézus így válaszolt nekik: Ne zúgolódjatok egymás között! 44 Senki sem jöhet énhozzám, ha nem vonzza őt az Atya, aki elküldött engem. Én pedig feltámasztom azt az utolsó napon. 45 Meg van írva a prófétáknál: „És mindnyájan Istentől tanítottak lesznek.” Aki az Atyára hallgatott, és tőle tanult, az mind énhozzám jön. 46 Nem mintha bárki látta volna az Atyát: csak aki az Istentől van, az látta az Atyát. 47 Bizony, bizony, mondom nektek: aki hisz, annak örök élete van. 48 Én vagyok az élet kenyere. 49 Atyáitok a mannát ették a pusztában, mégis meghaltak. 50 De ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le, hogy aki eszik belőle, meg ne haljon. 51 Én vagyok az az élő kenyér, amely a mennyből szállt le: ha valaki eszik ebből a kenyérből, élni fog örökké, mert az a kenyér, amelyet én adok oda a világ életéért, az az én testem.
Bibliaolvasó kalauz – Steinbach József
„...zúgolódni kezdtek ellene...” (41). Sok zúgolódást hallunk. Tényleg sok minden nem jó. A zúgolódónak azonban soha semmi nem lesz jó, még ha „tótágast” áll is a másik. Minden zúgolódásban van valami „istentelen”, örök lázadás a megváltás és a Megváltó ellen. Akinek az Úr Jézus Krisztus a Megváltója, annak mindig van miért hálát adnia, ezért soha nem zúgolódik. Persze észreveszi, és tevékeny szeretettel javítja azt, ami a saját helyén nem az Isten akarata szerint való, azaz nem jó.
RÉ 290 MRÉ 352
„Ujjongj, örülj, Sion leánya, mert jövök már, és itt fogok lakni…” Zakariás 2
1 Azután föltekintettem, és négy szarvat láttam. 2 Azt kérdeztem a velem beszélő angyaltól: Mik ezek? Ő pedig így felelt nekem: Ezek a szarvak szórták szét Júdát, Izráelt és Jeruzsálemet. 3 Azután az Úr négy kovácsot mutatott nekem. 4 Ezt kérdeztem: Mit akarnak ezek csinálni? Így felelt: Ezek a szarvak úgy szétszórták Júdát, hogy még a fejét sem merte fölemelni senki. De eljöttek ezek, hogy megrémítsék a népeket, és letörjék a szarvukat, mert szarvukkal támadtak Júda országára, és szétszórták. 5 Azután föltekintettem, és egy férfit láttam, mérőzsinórral a kezében. 6 Megkérdeztem: Hová mégy? Ő így válaszolt nekem: Megmérem Jeruzsálemet, hogy lássam, milyen széles és milyen hosszú. 7 Ekkor előlépett a velem beszélő angyal, majd egy másik angyal lépett oda hozzá, 8 akinek ezt mondta: Fuss oda ehhez az ifjúhoz, és mondd meg neki, hogy falak nélküli város lesz Jeruzsálem, olyan sok ember és állat lesz benne! 9 Én magam oltalmazom mindenfelől – így szól az Úr –, mint egy tüzes fal, és ott leszek benne dicsőségesen. 10 Jaj! Jaj! Fussatok ki az északi országból – így szól az Úr –, hiszen szétszórtalak benneteket a négy égtáj felé! – így szól az Úr. 11 Jaj! Menekülj, Sion, aki Babilóniában laksz! 12 Mert a Seregek Ura, aki a maga dicsőségére küldött el engem, ezt mondja azokról a népekről, amelyeknek ti zsákmányul estetek: Bizony, aki titeket bánt, a szemem fényét bántja! 13 Majd én fölemelem a kezemet ellenük, és saját szolgáik zsákmányává lesznek! Akkor megtudjátok, hogy a Seregek Ura küldött engem. 14 Ujjongj, örülj, Sion leánya, mert jövök már, és veled fogok lakni – így szól az Úr. 15 A többi nép is csatlakozik az Úrhoz azon a napon, és az ő népévé lesznek, ő pedig köztetek fog lakni. Akkor megtudjátok, hogy a Seregek Ura küldött engem hozzátok. 16 Az Úr birtokba veszi Júdát, mint tulajdonát a szent földön, és továbbra is Jeruzsálem lesz a választottja. 17 Csendesedjék el mindenki az Úr előtt, mert elindult szent lakhelyéről!
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(14) „Ujjongj, örülj, Sion leánya, mert jövök már, és itt fogok lakni…” (Zakariás 2)
Van okunk az örömre! Ez az öröm ujjongó öröm, ami elsősorban nem az öröm külső megnyilvánulására vonatkozik, hanem arra, hogy Isten valódi, soha el nem múló örömmel ajándékozza meg népét. Ennek az örömnek a forrása nem bennünk van, hanem a mi Urunkban, aki az élet és az öröm Istene, és aki segítségünkre siet, megszabadít, kihoz a sokféle szolgaság házából, és velünk, közöttünk fog lakni. Ez az örömhír: „Velünk az Isten!” (Máté 1,23) Minden vasárnap, minden szent alkalommal; mindenkor, ha Isten Igéje felhangzik, ebben a tényben erősödünk: Jön az Isten, itt van az Isten, velünk van, értünk van, megszabadít, közöttünk lakozik, megtisztít és megszentel bennünket. Jézus Krisztusban mindez végérvényesen beteljesedett.
Ez az öröm arra indít bennünket, hogy ne habozzunk kijönni a régiből és elindulni abba „az új városba”, abba az új életbe, amit az Úr készített nekünk. Zakariás próféta is arra buzdítja a még Babilonban maradtakat, akik komfortosan berendezkedtek a fogságban, és féltek hazamenni a bizonytalanba, hogy induljanak el, fussanak ki, meneküljenek el Babilonból (10–11). Bizony, kényelmesen be tudunk rendezkedni abba, ami nem tetszik Istennek, és nekünk sem jó. Isten kihív, kiszabadít onnan, és személyes védelméről biztosít bennünket. Megépülnek majd Jeruzsálem várfalai, már felmérték az újjáépítendő falak helyét (5–6), de a mi igazi „védőfalunk” maga az Úr, Ő oltalmaz bennünket (7–8). Aki minket bánt, az az Urat magát bántja (12), hiszen mi az Úr tulajdonai vagyunk (16).
Örömre, reménységre, bizonyosságra hangoló, gyönyörű kijelentés ez: Mi az Úr szemfényei vagyunk (12). Az Isten dicsőségének és megváltó szeretetének öröme ragyog a szemünkben, életünkön, minden nyomorúságunk ellenére is. Ez a ragyogás adassék nekünk, a mai napra is, amelyet meglátnak mások is, és ezáltal ők is örömöt, reménységet, bizonyosságot nyernek. Zakariás kimondja, hogy más népek is csatlakoznak majd az Úrhoz (15). Ez Isten népének küldetése, hogy általa áldást nyerjen a föld minden nemzetsége (1Mózes 12,3). Legyünk csendben (17), figyeljünk az Úrra, az Ő biztató szavára, így induljunk el; csendes, de valódi ujjongással, Isten dicsőségének ragyogásával!