„Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van...” Jn 6,52–59
52 A zsidók vitatkozni kezdtek egymás között, és ezt kérdezték: Hogyan adhatná ez nekünk a testét eledelül? 53 Jézus így szólt hozzájuk: Bizony, bizony, mondom nektek: ha nem eszitek az Emberfia testét, és nem isszátok a vérét, nincsen élet tibennetek. 54 Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van, és én feltámasztom őt az utolsó napon. 55 Mert az én testem igazi étel, és az én vérem igazi ital. 56 Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, az énbennem marad, és én őbenne. 57 Ahogyan engem az élő Atya küldött el, és én az Atya által élek, úgy az is, aki engem eszik, élni fog énáltalam. 58 Ez az a kenyér, amely a mennyből szállt le; ez nem olyan, mint amilyet atyáitok ettek, és mégis meghaltak: aki ezt a kenyeret eszi, élni fog örökké. 59 Ezeket a zsinagógában mondta, amikor Kapernaumban tanított.
Bibliaolvasó kalauz – Végh Miklós igemagyarázata
„Aki eszi az én testemet, és issza az én véremet, annak örök élete van...” (54). Amint a kenyér a földi életre, úgy Jézus az örök életre táplál bennünket. Jézus a kereszthalálára irányítja a figyelmedet: testét és vérét adta, hogy bocsánatot kaphass, és a kárhozatból örök életre juss. Nem elég a kenyér összetételét ismerni, enni kell ahhoz, hogy tápláljon. Nem elég csupán tudnod az igazságot Jézusról, be kell fogadnod őt: rábízni magad arra, amit érted tett, élni vele – vele élni. Van már így örök életed?
RÉ 27 MRÉ 27
„…díszes ruhába öltöztetlek téged.” Zakariás 3
1 Azután megmutatta nekem Jósua főpapot, aki az Úr angyala előtt állt, meg a Sátánt, aki jobb keze felől állt, és vádolta őt. 2 Az Úr angyala pedig ezt mondta a Sátánnak: Dorgáljon meg téged az Úr, Sátán! Dorgáljon meg téged az Úr, aki Jeruzsálemet kiválasztotta! Hát nem tűzből kiragadott üszkös fadarab ez? 3 Jósua ugyanis piszkos ruhába öltözve állt az angyal előtt. 4 Azután ezt mondta az angyal az előtte állóknak: Vegyétek le róla a piszkos ruhát! Neki pedig ezt mondta: Nézd! Elvettem a bűnödet, és díszes ruhába öltöztetlek téged. 5 Majd így szólt: Tegyetek a fejére tiszta süveget! Akkor tiszta süveget tettek a fejére, és tiszta ruhába öltöztették, miközben az Úr angyala ott állt. 6 És így figyelmeztette az Úr angyala Jósuát: 7 Ezt mondja a Seregek Ura: Ha az én utamon jársz, és teljesíted, amit elrendeltem, akkor ítélkezhetsz házamban, és felügyelhetsz udvaraimra, sőt megengedem neked, hogy az itt állók között járj-kelj. 8 Hallgass ide, Jósua főpap, társaiddal együtt, akik előtted ülnek! Azt a csodát jelzik ezek a férfiak, hogy én elhozom szolgámat, a Sarjadékot! 9 Mert itt van egy kő, amelyet Jósua elé tettem: hét szem van egyetlen kövön, én magam véstem bele a mintákat – így szól a Seregek Ura. Egyetlen nap alatt fogom eltörölni ennek az országnak a bűneit is! 10 Azon a napon – így szól a Seregek Ura – meghívja majd egyik ember a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(4) „…díszes ruhába öltöztetlek téged.” (Zakariás 3)
Ahogy leesik a hó, máris elkezd koszolódni ebben a világban. A kristálytiszta, hófehér csapadék sáros lucsok lesz, mire eltakarítják. Kikerülhetetlenül, menthetetlenül bekoszolódik az életünk ebben a világban, kívül-belül, az élet minden területén, a legszentebb hivatásban is. Nincs olyan dolog itt e-világban, amit, ha alaposabban megpiszkálunk, ne esne szét darabokra. Ráadásul próbáljuk a koszt a másikra dobálni, és bizony folyton tapasztaljuk, hogy a magunk hibáiért másokat vádolunk és mondatunk le. Ez is a gyalázatos bűn drámájának része. Jósua főpap, koszos ruhában áll az Úr angyala előtt. A főpapot nem menti fel az, hogy mitől lett koszos a ruhája; még az sem menti fel őt, ha mások dobálták meg, esetleg mások vétkei miatt lett koszos ő maga. A Sátán, aki jobbkéz felől állt, vádolta a főpapot. A gonosz joggal vádol, de mindig vádol, és reménytelen helyzetünkbe bebetonoz, így szinte természetessé, normává válik a bűn; vagy a másik véglet szerint, örök lelkiismeret-furdalás gyötör. A Sátán úgy is vádol, hogy mi folyton egymást vádoljuk és egymásra mutogatunk, másokat sározunk be, másokra hárítjuk a felelősséget, de bűnbánatot nem tartunk (1).
Van-e remény, megoldás, szabadulás ebben a helyzetben? Az egész „per” az Úr színe előtt történik, aki elküldte védőügyvédjét, angyalát Jósua főpapért. Ez az angyal szót emelt a főpap védelmében, megdorgálta a vádlót, az Úr nevében, és védelmébe vette választottját, mint amikor egy fadarabot az emésztő tűzből ragadnak ki. Ezután az angyal tiszta ruhába öltöztette a főpapot és a koszos göncöt kidobatta. Isten nem hagy bennünket a bűnben, betegségben, halálban, hanem kiragad a gonosz hatalmának elemésztő lángjai közül. Más képpel élve: Urunk megtisztít, vétkeinket elfedezi, azokról többé meg nem emlékezik (Zsoltárok 32,1; Zsoltárok 51,11–12), és az újjászületés fürdőjében részesít bennünket (Titusz 3,5), egész valónkat, teljes életünket. Egy forró fürdő is felüdít testet és lelket, egy időre. Isten kegyelme azonban örök üdvösségre tisztít meg, örök üdvösségre ékesít fel (2–5). A tékozló fiúval is ezt tette az Atyja (Lukács 15,22). Nincs, aki vádolhatná az Isten választottjait (Róma 8,33). Jézus Krisztusban vagyunk, tiszták vagyunk, megváltottak vagyunk! Reménységben élünk, megszabadultan, felszabadultan, életörömben!
Reménységünk azonban elhív bennünket az Úr szolgálatára. Isten megszabadító kegyelmét az engedelmes és hálás élet felszabadultsága követi. Nincs nagyobb szabadság és öröm annál, mint amikor az Úr útján járhatunk. Isten megengedte Józsua főpapnak, hogy a körülötte állók között járjon és keljen, és rámutasson arra a „Sarjadékra”, amelyből hamarosan nagy fa lesz majd (8–10). Ez a fa táplál, óv, gyönyörködtet. A mi Urunk Jézus Krisztus az, aki az örök életre táplál, minden „káros sugárzástól” véd, miközben életünket gyönyörűséggel tölti el (8–10). Mindezek képek, de pontosan kifejezik Isten népének szolgálatát: hirdetni és élni a megváltás evangéliumát, nem okoskodni, nem pártoskodni, hanem mindenkinek felkínálni az Isten országának jó hírét. Bizony eljön majd az az idő, amikor egyik ember meghívja a másikat a szőlőjébe és a fügefája alá (10). Ez már nem a vádaskodás, hanem a kölcsönös öröm ideje lesz, az Úr kedve szerint. Csak ezzel a reménységgel érdemes élni, csak ezt a reménységet érdemes munkálni, bármit tegyünk is ebben a világban.