„Kinek tartod magadat?” Jn 8,48–59
48 Azután így szóltak hozzá a zsidók: Vajon nem jól mondjuk, hogy samáriai vagy te, és ördög van benned? 49 Jézus így válaszolt: Bennem nincsen ördög, ellenben én tisztelem az én Atyámat, ti mégis gyaláztok engem. 50 Én nem keresem a magam dicsőségét: van, aki keresi, és ő majd ítéletet mond. 51 Bizony, bizony, mondom nektek, ha valaki megtartja az én igémet, nem lát halált soha. 52 A zsidók ezt mondták neki: Most már tudjuk, hogy ördög van benned. Ábrahám meghalt, a próféták is meghaltak, te pedig azt mondod: Ha valaki megtartja az én igémet, az nem ízleli meg a halált soha. 53 Csak nem vagy nagyobb atyánknál, Ábrahámnál, aki meghalt? A próféták is meghaltak! Kinek tartod magadat? 54 Jézus így válaszolt: Ha én dicsőíteném magamat, a dicsőségem semmi volna: az én Atyám az, aki megdicsőít engem, akiről ti azt mondjátok, hogy a ti Istenetek, 55 pedig nem ismeritek őt, én azonban ismerem. Ha azt mondanám, hogy nem ismerem, hozzátok hasonlóvá, hazuggá lennék, de én ismerem őt, és megtartom az ő igéjét. 56 Ábrahám, a ti atyátok ujjongott, hogy megláthatja az én napomat: meg is látta, és örült is. 57 A zsidók erre ezt mondták neki: Ötvenéves sem vagy, és láttad Ábrahámot? 58 Jézus így felelt nekik: Bizony, bizony, mondom nektek, mielőtt Ábrahám lett volna, én vagyok. 59 Erre köveket ragadtak, hogy megkövezzék, de Jézus elrejtőzött, és kiment a templomból.
Bibliaolvasó kalauz – Bölcsföldi András
Ha nem is mondjuk ki, de magunkban sokszor fogalmazunk úgy – valakit látva, aki magát nagyobbnak gondolja –: „Kinek tartod magadat?” (53). Jézusnak a farizeusokkal való vitájában is előjön, hogy ki a nagyobb személyiség a hit panteonjában. Jézus ezt mondja: az ő igéjének ismerői nem ízlelik meg a halált (mi van ennél nagyobb?), másrészt az Atyára mutat, az ő dicsőségére. A hétköznapokban is gyakran használt SDG így nyer értelmet: ha akár bennünket vagy bárki mást többre tartanak, mutassunk az Atyára!
RÉ 112 MRÉ 112
„Ha valakinek az áldozata békeáldozat…” 3Mózes 3
1 Ha valakinek az áldozata békeáldozat, és marhát mutat be áldozatul, akár hímet, akár nőstényt, hibátlant áldozzon az Úr előtt. 2 Tegye a kezét áldozatának a fejére, és vágja le a kijelentés sátrának a bejáratánál. Áron fiai, a papok pedig hintsék a vért körös-körül az oltárra. 3 Azután a békeáldozatból mutassa be az Úrnak tűzáldozatul a kövérjét, amely a beleket borítja: mindazt a kövérjét, ami a beleken van, 4 a két vesét, a rajtuk és a vékonyán levő kövérjét meg a májon levő hártyát, amelyet a veséknél kell lefejteni. 5 Áron fiai füstölögtessék el ezt az oltáron, rátéve az égőáldozatra a tűzre rakott fán: kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak. 6 Ha valaki juhfélét akar békeáldozatul bemutatni az Úrnak, akár hímet, akár nőstényt, hibátlant áldozzon. 7 Ha juhot akar áldozatul bemutatni, vigye az Úr színe elé. 8 Tegye a kezét áldozatának a fejére, és vágja le a kijelentés sátra előtt, Áron fiai pedig hintsék annak a vérét körös-körül az oltárra. 9 Azután a békeáldozatból mutassa be az Úrnak tűzáldozatul a kövérjét, az egész farkát, amelyet a farkcsigolyánál válasszon le, meg azt a kövérjét, amely a beleket borítja: mindazt a kövérjét, amely a beleken van, 10 a két vesét, a rajtuk és a vékonyán levő kövérjét meg a májon levő hártyát, amelyet a veséknél kell lefejteni. 11 Füstölögtesse el ezt a pap az oltáron: tűzáldozat ez, az Úr eledele. 12 Ha valaki kecskét akar áldozni, vigye oda az Úr elé. 13 Tegye kezét annak a fejére, és vágja le a kijelentés sátra előtt, Áron fiai pedig hintsék a vért körös-körül az oltárra. 14 Azután mutasson be abból áldozatot tűzáldozatul az Úrnak: a kövérjét, amely a beleket borítja: mindazt a kövérjét, amely a beleken van, 15 a két vesét, a rajtuk és a vékonyán levő kövérjét meg a májon levő hártyát, amelyet a veséknél kell lefejteni. 16 Füstölögtesse el ezeket a pap az oltáron: kedves illatú tűzáldozat ez, az Úr eledele. A kövérje mind az Úré. 17 Örök rendelkezés legyen ez mindenütt, ahol laktok, nemzedékről nemzedékre: se kövérjét, se vért ne egyetek!
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(1) „Ha valakinek az áldozata békeáldozat…” (3Mózes 3)
A békeáldozat során az állat belső részeiről lefejtették a kövérjét, a májon lévő hártyát és a két vesét. Ezt a papok elfüstölgették az oltáron, mint az Istennek szánt részt, az áldozati állat vérét pedig körbehintették az oltáron (1–5). Marhát, juhot (6–11) vagy kecskét (12–17) áldoztak fel békeáldozatként. Az áldozat többi részét az áldozó fogyasztotta el a hozzátartozóival együtt. Az áldozó itt is az áldozat fejére tette a kezét, az áldozat előtt, mintegy rátámaszkodott az áldozati állatra, hogy ráhelyezze minden bűnét, amelyeket az Istennel és az emberekkel kapcsolatos békesség ellen vétett (2).
Istent az áldozati állat kövérje illette meg (3). A zsír a legértékesebb rész, ez az Istené! Emlékszem, a két világháborút és sok nyomorúságot átélt nagyszüleim gyakran éheztek. A zsírnak nagy becsülete volt, mint ami az éhezés idején is életben tart. Zsírral főztek, sütöttek, tartósítottak. Csak a mi jóléti, anorexiás korunkban, jódolgunkban emeltük szépségideállá a csontsovány embert. Most lenne mit enni, de nem eszünk. Mi lesz velünk, ha majd nem lesz mit enni… Semmi önellátáshoz nem értünk már. Bánni fogjuk, hogy nem ettünk hálásabban, amikor erre az Úr lehetőséget adott, helyette egészségre, meg minden egyébre hivatkozva koplaltunk. Valójában ez a hozzáállás a bennünk tomboló békétlenséget jelzi…
Nem arról van szó, hogy egészségtelenül élve hízzunk, hanem arról, hogy az evés – hitben – a békesség, a hálaadás, az asztalközösség, a bizonyosságban megélt üdvösség előíze, amely az asztalához mindig meghív egy-egy szűkölködőt is. Az éhezők kérdése is megoldódna ezzel az elhordozható áldozathozatallal. Az örök élet: nagy vacsora (Lukács 14,15). Isten szereti és óvja a kövéreket, bizony (Ezékiel 34,16). A szépségideált pedig a mi, sokszor torz, békétlen szívünk és életünk alakítja. Szükséges a békeáldozat, mert csakis az Úr adhat békességet… Ez a szemlélet soha nem játszható ki a böjttel, de a böjt nem fogyókúra.
Az áldozat és az azt követő asztalközösség kifejezte a helyreállt békességet Isten és az ember, valamint az ember és ember között, amelyben az önmagunkkal való békesség ajándéka is meggazdagít bennünket. Mindezek az Úr kegyelmének ajándékai, amit az áldozat kiábrázolt.
Jézus Krisztus a mi békességünk, aki lerombolta a válaszfalakat, amelyeket mi mindig újra- és újraépítenénk (Efezus 2,14).
Ez a békesség nélkülözhetetlen.
Ugyanakkor az Isten békesége minden értelmet felülhalad, kibeszélhetetlen, mindenestül ajándék, már „itt” a miénk, hitben; de csak „odaát” lesz maradéktalan (Filippi 4,7). Ez a békesség Isten ügyéhez, Isten rendjéhez ragaszkodó hűségből fakadó békesség.
Vagyis ez a békesség az Úr ügyéhez való hűtlenségben, olcsó és hitünket feladó kompromisszumokkal soha nem lesz megtapasztalható. Ezért a bűn korszakában ez a békesség bizony sokszor küzdelmet, szenvedést, harcot felvállaló békesség (Máté 10,34).
De, az Isten békességét elnyert embertől soha nem indulhat mások bármiféle bántásának semmi kezdeménye. Sőt, az Isten népét éppen arról ismerhetjük meg, hogy rendben vannak az emberi kapcsolatai, és mindenben erre törekszik. Ez a szent, békességszerző törekvés az Isten emberének naponkénti békeáldozata (Máté 5,9).