„...később majd megérted” Jn 13,1–11
1 Közeledett a páska ünnepe, és Jézus tudta, hogy eljött az ő órája, amelyben át kell mennie e világból az Atyához. Szerette övéit e világban, szerette őket mindvégig. 2 És vacsora közben, amikor az ördög már a szívébe sugallta Júdás Iskáriótesnek, Simon fiának, hogy árulja el őt, 3 Jézus tudva, hogy az Atya mindent a kezébe adott, és hogy az Istentől jött, és az Istenhez megy, 4 felkelt a vacsorától, letette felsőruháját, és egy kendőt kötött magára, 5 azután vizet öntött a mosdótálba, és elkezdte a tanítványok lábát mosni és törölni a magára kötött kendővel. 6 Simon Péterhez lépett, aki így szólt hozzá: Uram, te mosod meg az én lábamat? 7 Jézus így válaszolt neki: Amit én teszek, most még nem érted, de később majd megérted. 8 Péter így szólt hozzá: Az én lábamat nem mosod meg soha. Jézus így válaszolt neki: Ha nem moslak meg, semmi közöd sincs hozzám. 9 Simon Péter erre ezt mondta neki: Uram, ne csak a lábamat, hanem a kezemet, sőt a fejemet is! 10 Jézus így szólt hozzá: Aki megfürdött, annak csak arra van szüksége, hogy a lábát mossák meg, különben teljesen tiszta. Ti is tiszták vagytok, de nem mind. 11 Mert tudta, ki árulja el, azért mondta: Nem vagytok mindnyájan tiszták.
Bibliaolvasó kalauz – Michna Krisztina
„...később majd megérted” (7). Úgy térdel le az övéi elé, mint egy rabszolga. Isten Fia mossa meg a tanítványok lábát. Vajon minek a jele ez? Szeretet, alázat, szolgálat, bűnbocsánat? Péter először tiltakozik, majd amikor Jézus arról beszél, hogy megmosatás nélkül nem lehet köze hozzá, hirtelen azt szeretné, ha tetőtől talpig megmosná őt Jézus. Mennyi mindent nem értünk, vergődünk saját meglátásaink és az isteni szó között. Mégis érezzük, hogy szükségünk van arra, amit Jézus mond és tesz. Érdemes mellette maradni, és továbbhallgatni őt.
RÉ 431 MRÉ 256
„…mutassa fel a kévét az Úr előtt, hogy kegyelemben részesüljetek.” 3Mózes 23,1–22
1 Azután így beszélt Mózeshez az Úr: 2 Szólj Izráel fiaihoz, és mondd meg nekik: Ezek az Úr ünnepei, amelyeken szent összejövetelt kell egybehívnotok. Ezek az én ünnepeim: 3 Hat napon át végezzétek munkátokat, de a hetedik napon teljes nyugalom legyen szent összejövetellel. Semmiféle munkát ne végezzetek; az Úrtól rendelt pihenőnap legyen az mindenütt, ahol laktok. 4 Ezek az Úr ünnepnapjai, a szent összejövetelek, amelyeket a megszabott idejükben egybe kell hívnotok: 5 Az első hónapban, a hónap tizennegyedikén estefelé van az Úr páskája. 6 Ennek a hónapnak a tizenötödik napja pedig az Úr kovásztalan kenyereinek ünnepe. Hét napig kovásztalan kenyeret egyetek. 7 Az első napon tartsatok szent összejövetelt. Ne végezzetek semmilyen foglalkozáshoz tartozó munkát. 8 Hét napon át mutassatok be tűzáldozatot az Úrnak. A hetedik napon tartsatok szent összejövetelt, ne végezzetek semmilyen foglalkozáshoz tartozó munkát. 9 Azután így beszélt Mózeshez az Úr: 10 Szólj Izráel fiaihoz, és mondd meg nekik: Ha bementek arra a földre, amelyet nektek adok, és learatjátok annak termését, vigyétek el aratásotok első kévéjét a paphoz. 11 Az mutassa fel a kévét az Úr előtt azért, hogy ő kedvesen fogadja tőletek. A szombat után következő napon mutassa fel azt a pap. 12 A kéve felmutatásának a napján készítsetek egy hibátlan, egyéves bárányt égőáldozatul az Úrnak, 13 a hozzá tartozó ételáldozatul pedig kéttized véka finomlisztet olajjal gyúrva. Kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak. A hozzá tartozó italáldozatul egynegyed hín bort adjatok. 14 Kenyeret, pörkölt vagy zsenge gabonaszemeket ne egyetek egészen addig a napig, amíg el nem viszitek Isteneteknek az őt megillető áldozatot. Örök rendelkezés legyen ez nektek mindenütt, ahol laktok, nemzedékről nemzedékre. 15 Számoljatok a szombatra következő naptól, tehát attól a naptól, amelyen elviszitek a felmutatásra szánt kévét, hét teljes hetet. 16 Ötven napot számoljatok a hetedik szombat utáni napig. Akkor mutassatok be új ételáldozatot az Úrnak. 17 Hozzatok lakóhelyetekről két kenyeret felmutatott áldozatul: kéttized véka finomlisztből készüljenek, kovásszal sütve, az első termésből való áldozatul az Úrnak. 18 A kenyéren kívül mutassatok be hét hibátlan, egyéves bárányt, egy bikaborjút meg két kost. Legyenek ezek az Úr égőáldozatai a hozzájuk tartozó étel- és italáldozattal együtt. Kedves illatú tűzáldozat ez az Úrnak. 19 Készítsetek el egy kecskebakot is vétekáldozatul, két egyéves bárányt pedig békeáldozatul. 20 A pap mutassa fel azokat az első termésből készült kenyér fölött felmutatott áldozatul az Úr színe előtt a két báránnyal együtt. Az Úrnak szentelt adományok ezek, legyenek a papé. 21 Hívjatok össze ugyanerre a napra szent összejövetelt, ne végezzetek semmilyen foglalkozáshoz tartozó munkát. Örök rendelkezés legyen ez nektek mindenütt, ahol laktok, nemzedékről nemzedékre! 22 Amikor földetek termését learatjátok, ne arassátok le egészen a mező széléig, és ami aratás közben elhullott, azt ne szedjétek föl. Hagyd ott azokat a nincsteleneknek és a jövevénynek. Én, az Úr vagyok a ti Istenetek.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(11) „…mutassa fel a kévét az Úr előtt, hogy kegyelemben részesüljetek.” (3Mózes 23,1–22)
Egy öreg, megbízható barátunk ment el most éjjel. Teste még ki sem hűlt. Sokszor felvidított, megörvendeztetett, ünnepre hangolt bennünket, Isten megtartó kegyelmére emlékeztetett minket a puszta jelenléte. Ránéztünk és elfelejtettük a bajainkat. Egy darab mennyei ajándék volt ő, „első zsenge, első kéve”, rámutatva a majdani teljesre, az örökre...
Az ünnepek előremutatnak az örök, vég nélküli ünnepre. Az ünnep akkor ünnep, ha abban Urunk éltető jelenlétét, szabadító hatalmát tapasztaljuk meg.
Tudunk-e még ünnepelni, vagy már csak bulizni tudunk? Az ünnepben, akármilyen önfeledt lazítás az – mert erre is szükség van – mindig ott van a szentséges reménység, a megváltás, a beteljesedés utáni könyörgés, és az abba vetett bizonyosság. A bulizó csak kikapcsol, pótcselekvő módon menekül a jelen megoldatlan bajai elől; míg az ünneplő jelenét betölti az üdvösséges jövő öröme, és ez az öröm áthatja a hétköznapok böjtjeit is.
Az ünnepek: első „zsengéi”, kévéi, gyümölcsei, termései az üdvösséges ünnep teljességének. Isten népének fő ünnepei mind arra az ünnepre mutattak, amely véget vet az itteni, sokféle böjtnek, és elhozza a „lakodalmat”. Most böjtölünk, de ünnepre készülő reménységgel tesszük ezt! (Rudolf Bohren: Böjt és ünnep) A nyugalom napja (1–3), a páska és a kovásztalan kenyerek ünnepe (4–8), az első kéve bemutatása (9–14), az aratási hálaadó ünnep (15–22) mind előíze, első termése annak az ünnepnek, amelyet Istenünk Jézus Krisztusban hozott erre a világra. A nyugalom napja az örök nyugalom első kévéje. A feltámadott Jézus Krisztus első zsenge, első kéve a halottak közül, de követjük mi (1Korinthus 15,20). Isten hívő népe a Lélek első zsengéje (Róma 8,23), akik hitben életre jutottak és az örök életet már itt élik.
Az ünnepekhez kapcsolódó áldozatok bemutatását azért kellett elvégezni, hogy kegyelemben részesüljünk (11). Ezért mutatták be, március-áprilisban az első learatott árpakévét, a nyugalom napja utáni napon, az Úr színe előtt. Amikor meglóbálták az első learatott termést, nemcsak hálát adtak, hanem kifejezték, hogy az Isten áldására, kegyelmére szorulnak. Ez az ünnep egyszerre volt hálaadás és könyörgés. Pontosan ez a kettő együtt az ünneplés lényege, amely „odaát” örömmé lesz. Mi már úgy végezzük a munkánkat, és úgy pihenünk meg attól, mint akik bizonnyal kegyelmet nyertek; de akik várják ennek a kegyelemnek a kiteljesedését.
Minden ünnep közös összegyülekezés volt (21). Ünnepelni együtt lehet, Istennel és egymással közösségben, megbékülve, kegyelmet nyerten, egymást bátorítva a hitben. Minden ünneplés utáni aratás gondolt a szegényekre és a nyomorultakra, mert a mező szélét meghagyta nekik (22). De nem adta a szájukba a falatot, a mező széléig el kellett jönni a szegényeknek is, és a meghagyott részt nekik kellett learatni, Istennek hálát adva.
Urunk, taníts meg minket újra ünnepelni, Teneked hálát adni, Tehozzád könyörögni, a Te kegyelmedben és áldásodban bízni; terheket letenni, elengedni, megpihenni, hitben és reménységben élni és majdan így elmenni.