„Erre Jézus így szólt Péterhez: Tedd hüvelyébe a kardodat!” Jn 18,1–11
1 Miután ezeket elmondta Jézus, kiment tanítványaival a Kidrón-patakon túlra. Volt itt egy kert, ide ment be tanítványaival együtt. 2 Júdás, aki elárulta őt, szintén ismerte ezt a helyet, mert gyakran gyűltek ott össze Jézus és a tanítványai. 3 Júdás tehát maga mellé vette a katonai csapatot, a főpapoktól és a farizeusoktól küldött templomi szolgákat, és odament fáklyákkal, lámpásokkal és fegyverekkel. 4 Jézus pedig tudva mindazt, ami reá vár, előlépett, és így szólt hozzájuk: Kit kerestek? 5 Azok így feleltek: A názáreti Jézust. Én vagyok – mondta Jézus. Ott állt velük Júdás is, aki elárulta őt. 6 Amikor azt mondta nekik: Én vagyok – visszatántorodtak, és a földre estek. 7 Ekkor újra megkérdezte tőlük: Kit kerestek? Ők ismét ezt felelték: A názáreti Jézust. 8 Jézus így szólt: Megmondtam nektek, hogy én vagyok: ha tehát engem kerestek, engedjétek ezeket elmenni! 9 Így kellett beteljesednie annak az igének, amelyet mondott: Azok közül, akiket nekem adtál, nem hagytam elveszni senkit. 10 Simon Péternél volt egy kard, azt kihúzta, lecsapott a főpap szolgájára, és levágta a jobb fülét: a szolga neve pedig Málkus volt. 11 Erre Jézus így szólt Péterhez: Tedd hüvelyébe a kardodat! Vajon nem kell kiinnom azt a poharat, amelyet az Atya adott nekem?
Bibliaolvasó kalauz – Szentgyörgyi László
„Erre Jézus így szólt Péterhez: Tedd hüvelyébe a kardodat!” (11). Tragikus a maga módján bátor Péter öncélú hősködése: egyedül szembeszállni egy kohorsznyi katonával. Akciójának „sikere” a főpap szolgájának egyik levágott füle. A tiszta szív és a forró fej nem elegendő, ha csak emberi módon „harcolunk” Isten ügyéért. Az ő vezetése mutathatja meg, mikor van ideje a szólásnak, és mikor a hallgatásnak, mikor van ideje a cselekvésnek, illetve az attól való tartózkodásnak.
RÉ 334 MRÉ 220
„…fölállították a hajlékot, mire a többiek megérkeztek.” 4Mózes 10,11–36
11 A második év második hónapjának a huszadik napján fölemelkedett a felhő a bizonyság hajlékáról. 12 Izráel fiai pedig elindultak a Sínai-pusztából, és mentek táborhelyről táborhelyre, míg meg nem állapodott a felhő a Párán-pusztában. 13 Ekkor indultak el először az Úrnak Mózes által adott parancsa szerint. 14 Először Júda fiai táborának a hadijelvénye indult el a csapatok élén. Seregüket Nahsón, Ammínádáb fia vezette. 15 Issakár fiai törzsének a seregét Netanél, Cúár fia vezette. 16 Zebulon fiai törzsének a seregét Elíáb, Hélón fia vezette. 17 Miután a hajlékot lebontották, elindultak Gérsón és Merárí fiai, a hajlék hordozói. 18 Azután Rúben táborának a hadijelvénye indult el a csapatok élén. Seregüket Elícúr, Sedéúr fia vezette. 19 Simeon fiai törzsének a seregét Selumíél, Cúrísaddaj fia vezette. 20 Gád fiai törzsének a seregét Eljászáf, Deúél fia vezette. 21 Majd elindultak a kehátiak is, a szentély hordozói; a többiek már fölállították a hajlékot, mire ők megérkeztek. 22 Azután Efraim fiai táborának a hadijelvénye indult el a csapatok élén. Seregüket Elísámá, Ammíhúd fia vezette. 23 Manassé fiai törzsének a seregét Gamlíél, Pedácúr fia vezette. 24 Benjámin fiai törzsének a seregét Abídán, Gidóní fia vezette. 25 Majd Dán fiai táborának a hadijelvénye indult el a csapatok élén mint az egész tábor utóvédje. Seregüket Ahíezer, Ammísaddaj fia vezette. 26 Ásér fiai törzsének a seregét Pagíél, Okrán fia vezette. 27 Naftáli fiai törzsének a seregét Ahíra, Énán fia vezette. 28 Ez volt Izráel fiai táborbontásának a rendje seregeik szerint, valahányszor elindultak. 29 Mózes így szólt Hóbábhoz, a midjáni Reúélnak, Mózes apósának a fiához: Mi elindulunk arra a helyre, amelyről azt mondta az Úr: Nektek adom azt. Gyere velünk, és mi jót teszünk veled, mert az Úr jót ígért Izráelnek. 30 De ő így felelt neki: Nem megyek, inkább visszamegyek hazámba, a rokonságomhoz. 31 Mózes ezt mondta: Ne hagyj el bennünket, hiszen te tudod, hol lehet tábort ütnünk a pusztában. Te légy a vezetőnk! 32 Ha velünk jössz, akkor részesíteni fogunk mindabban a jóban, amit velünk tesz az Úr. 33 Így indultak el az Úr hegyétől háromnapi útra. A háromnapi úton az Úr szövetségének ládája vonult előttük, hogy pihenőhelyet keressen nekik. 34 Az Úr felhője volt felettük nappal, amikor elindultak a táborból. 35 Valahányszor elindult a láda, ezt mondta Mózes: Kelj föl, Uram! Szóródjanak szét ellenségeid, gyűlölőid meneküljenek előled! 36 Amikor pedig megállt, ezt mondta: Térj vissza, Uram, Izráel ezreinek sokaságához!
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(21) „…fölállították a hajlékot, mire a többiek megérkeztek.” (4Mózes 10,11–36)
Az Úr parancsa szerinti rendben indul el Isten népe a Sínai-hegytől. A rend Isten ajándéka, az üdvösség jele, az örök élet előíze. A rend biztonsággal ajándékoz meg, amelyben kiteljesedhet az emberi élet. Aki korlátként éli meg a rendet, és új élményekre, izgalmakra vágyakozva mindig kitörne abból, az valójában soha nem tapasztalta még meg, hogy mit jelent a halálos káosz (11–26).
Ezt a rendet az Úr jelenléte biztosította, amelynek megjelenítője volt a szent sátor, amit Lévi fiai, a kijelölt rendben szedtek szét, hordoztak és állítottak fel, mire Isten népe megérkezett a vándorlás újabb állomásához (21), ez esetben a Sínai-pusztából a Párán-pusztába (12). Pusztáról pusztára haladnak. Ilyen ez a földi élet. Csak az Úr jelenléte teheti ezt a pusztaságot olyan zarándoklattá, amely látja az utat, az irányt, a biztató megérkezést. Az Úr jelenlétének látható testet öltése, a megváltó Jézus Krisztusra feltekintő, látható istentisztelet; Isten népének felvállalt, a világ számára is megmutatott, hitvalló összegyülekezése.
Milyen fontos ez a kijelentés: „Fölállították a hajlékot, mire a többiek megérkeztek.” (21) Lévi fiai, az Úr áldó jelenlétével, hitben várták a többieket, akik elfáradtak az úton. Pedig Lévi fiai is elfáradtak, ha szent terhet cipelve, de ők is terheket hordozva tették meg ugyanazt az utat. Mégis, hitben, másokat biztatva, „kipihenten”, a szent sátrat felállítva, várták a többieket. Aki az Urat szolgálja, elfáradhat, de nem fáradhat meg, hiszen arra van hivatása, hogy másokat hittel fogadjon, biztasson, hitre vezessen. Urunk, könyörülj rajtunk, add mennyei erődet, mert olyan sokszor megfáradunk! Segítette Lévi fiait Mózes imádsága, aki minden elinduláskor és minden megérkezéskor, az Úrhoz imádkozott (35–36). Nagy áldás, ha értünk is mondanak közbenjáró imádságot!
A vándorlás szakaszos, mindig ad pihenőt az Úr, csak vegyük azt észre engedelmesen. Pihenő nélkül hitetlenné és embertelenné lesz az élet, eltorzul, elkorcsosul, ahol a munka is szünet nélküli gürcöléssé silányul. Aki az Úr követésében jár, az megpihen az Úrban. Zarándokutunk végén is megpihenünk majd, várva az Urat. Jó szorgosan dolgozni, jó pihenni, jó lesz megpihenni, és jó lesz az öröklétben mindenkor az Úrral lenni (33).
*
Mózes meghívta apósának fiát, Hóbábot, hogy jöjjön velük, és részesüljön abból a jóból, amit nekik készített az Úr. Tágabb családom tagjai se maradjanak ki abból a jóból, amit az Úr készített nekünk. Érthető az is, hogy Hóbáb legszívesebben visszamenne a rokonsága közé, ahol ő van otthon. De ha visszamegy, akkor vigye az Úrtól megnyert jót is magával. Mózes azonban azért is hívja Hóbábot magával, mert ő jobban ismeri azt a vidéket, ahol Isten népe vándorol, ő jobban tudja, hol kell tábort ütni. Akik hitben járnak, azok együtt haladnak, követve az Urat, és minden irigység nélkül elismerik a másik adományait, amivel a másik is hozzá tud járulni a közös ügyhöz. Annyi értéket, annyi kegyelmi ajándékot kaptunk az Úrtól, de ezek olyan ritkán lehetnek közös áldássá, mert nem ismerjük fel, nem ismerjük el, és nem használjuk fel azokat; sőt, gyengítjük, elnyomjuk, kioltjuk a másikét. Pedig mindenki a maga ajándékaival lehet áldássá, és senki sem érthet mindenhez, bármennyire is szeretné ezt a látszatot kelteni. Szükségünk van egymásra, az Úr ügyének szolgálatában is. Nagy áldás, ahol felismerjük, elismerjük és felhasználjuk a másik talentumát is, még az egy talentumos ember pótolhatatlan kincseit is. Mózes, féltékenység nélkül, a maga helyén vezetőnek nevezi ki Hóbábot (29–32).