„Mikor a helytartó látta a történteket, hitt...” ApCsel 13,1–12
1 Antiókhiában, az ottani gyülekezetben volt néhány próféta és tanító: Barnabás és Simeon, akit Nigernek is hívtak, cirénei Lúciusz és Manaén, aki Heródes negyedes fejedelemmel együtt nevelkedett, valamint Saul. 2 Egyszer, amikor az Úrnak szolgáltak, és böjtöltek, ezt mondta a Szentlélek: Válasszátok ki nekem Barnabást és Sault arra a munkára, amelyre elhívtam őket. 3 Akkor böjtölés, imádkozás és kézrátétel után elbocsátották őket. 4 Ők így a Szentlélektől küldve lementek Szeleukiába, onnan pedig elhajóztak Ciprusra. 5 Amikor Szalamiszba értek, hirdették az Isten igéjét a zsidók zsinagógáiban. János is velük volt mint segítőtárs. 6 Miután bejárták az egész szigetet Páfoszig, találkoztak egy zsidó varázslóval és álprófétával, akinek Barjézus volt a neve. 7 Ez közel állt Szergiusz Paulusz helytartóhoz, aki értelmes ember volt. Ő magához hívatta Barnabást és Sault, mert hallani kívánta az Isten igéjét. 8 De Elimász, a varázsló – neve ugyanis ezt jelenti – szembeszállt velük, és igyekezett eltéríteni a helytartót a hittől. 9 Saul pedig, akit Pálnak is hívnak, megtelve Szentlélekkel ránézett, 10 és így szólt: Te mindenféle csalással és gonoszsággal tele ember, te ördögfajzat, te minden igazság ellensége, nem szűnsz meg elferdíteni az Úr egyenes útjait? 11 Most íme, az Úr keze rajtad van, megvakulsz, és nem látod a napot egy ideig! Erre hirtelen homály és sötétség szállt rá, és botorkálva keresett vezetőket. 12 Mikor a helytartó látta a történteket, hitt, elámulva az Úr tanításán.
Bibliaolvasó kalauz – Varga Róbert igemagyarázata
„Mikor a helytartó látta a történteket, hitt...” (12). Isten az apostolok korában a testi gyógyulások csodája által győzte meg a pogányokat. A 12. fejezet fordulópont a misszióban. A pogányok előtérbe kerülnek, a Messiást elutasítók háttérbe szorulnak. Egyre többen döntöttek Jézus mellett, még a helytartó is hitre jutott. Sokszor mi is olyanok vagyunk, mint ez az ember: ha látunk, hiszünk. A feltámadt Jézus ezt mondta: „Boldogok, akik nem látnak, és hisznek” (Jn 20,29). Te boldog vagy?
RÉ 36 MRÉ 36
„…akkor majd felbátorodsz…” Bírák 7,9–14
9 Azon az éjszakán ezt mondta neki az Úr: Kelj föl, támadd meg a tábort, mert a kezedbe adtam azt! 10 De ha félsz megtámadni, menj le előbb a legényeddel, Purával a táborhoz! 11 Hallgasd meg, miről beszélnek, akkor majd felbátorodsz, és rá mersz támadni a táborra. Lement tehát legényével, Purával egészen a tábori előőrsökig. 12 Midján, Amálék és a keleti törzsek úgy ellepték a völgyet, mint a sáskahad, tevéiknek nem volt se szeri, se száma: annyian voltak, mint tenger partján a homok. 13 Amikor Gedeon odaért, egyikük éppen az álmát mesélte el a társának. Ezt mondta: Azt álmodtam, hogy egy kerek árpakenyér gurult le Midján táborára, és amikor a sátorhoz ért, nekiütközött, úgyhogy az ledőlt; felfordította, a sátor pedig összedőlt. 14 A társa így felelt neki: Nem más ez, mint az izráeli Gedeonnak, Jóás fiának a fegyvere. Kezébe adta az Isten Midjánt és az egész tábort.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(11) „…akkor majd felbátorodsz…” (Bírák 7,9–14)
Isten ismeri Gedeon félelmeit és ismeri a mi félelmeinket is. Isten ismeri és elveszi ezeket a félelmeket. Vegyük azonban figyelembe, hogy Gedeon félelmei nem csupán általános emberi félelmek voltak – azokat sem szabad természetesen lebecsülni –, hanem az Istentől kapott feladat nagysága miatti félelmek voltak ezek (9–10). Gedeon küldetésben járt, azt komolyan vette, látta az Istentől kapott feladat nagyságát és a maguk kicsiny voltát, ezért félt. Minden félelmünkkel csakis az Úrhoz menekülhetünk. Áldott az az ember, aki nemcsak önmaga nyomorúsága miatt fél, hanem félelme, aggodalma az Úr ügye miatti féltő szeretetből fakad.
Isten azonban felbátorítja övéit, különösen azokat, akiket Ő állított szolgálatba, mint például Gedeont (11). Isten azért küldte el Gedeont, legényével együtt, hogy kihallgatva az ellenséges tábor harcos beszédét, megbátorodjanak. Az álom értelmezését – a sátrat ledöntő árpakenyérről – is ők maguk adják meg: Isten győzelmet ad népének, háromszáz emberrel, a hatalmas midjáni és amáléki sereg felett (11–14). Ebből a rendkívüli kijelentésből egyértelművé lesz, hogy Isten adja a győzelmet népének, és Ő már döntött felőlük, ezt pedig az ellenség is tudja. Nem a sereg nagysága, ereje adja az igazi győzelmet, hanem csakis az Úr kegyelme.
Isten ma is felbátorít bennünket. Ő megszabadít minden emberi félelemtől, hogy azok ne legyenek úrrá rajtunk. Ő elveszi a félelemeinket és megáld bennünket, ha az Ő ügyében járunk, akármilyen kicsik vagyunk is. Ő már mindeneknek előtte döntött felőlünk, az igazi győzelmet Jézus Krisztusban nekünk ajándékozta, és Igéjében, Lelke által ebben a győzelemben naponta megerősít bennünket. Most is ezt tette az Úr. Felbátorodhat a szívünk, az életünk, a szolgálatunk – felbátorodhat Isten népe is, felébredhet – és örülhetünk, mint „midján napján”, mert az Úr a terhes igát, a halál igáját, levette rólunk (Ézsaiás 9,3). Az Úr bátorítása nem pótszer, hanem valódi erő és öröm!