„De te ne engedj nekik...” ApCsel 23,12–22
12 Amikor megvirradt, a zsidók összesereglettek, és átokkal kötelezték magukat, hogy nem esznek és nem isznak addig, amíg meg nem ölik Pált. 13 Több mint negyvenen voltak, akik ezt az összeesküvést szőtték. 14 Ezek elmentek a főpapokhoz és a vénekhez, és így szóltak: Súlyos átokkal köteleztük magunkat, hogy semmit sem veszünk magunkhoz, amíg meg nem öljük Pált. 15 Most tehát a nagytanáccsal együtt javasoljátok az ezredesnek, hogy vezettesse őt hozzátok, mintha alaposabban akarnátok kivizsgálni az ügyét. Mi pedig készen állunk, hogy végezzünk vele, mielőtt ideér. 16 Pál nőtestvérének fia azonban hallott a cselszövésről, elment, és a várba bejutva elmondta ezt Pálnak. 17 Pál magához kérette az egyik századost, és ezt kérte tőle: Ezt az ifjút vezesd el az ezredeshez, mert jelenteni akar valamit. 18 Az tehát maga mellé vette az ifjút, elvezette az ezredeshez, és ezt mondta: A fogoly Pál hívatott engem, és megkért, hogy ezt az ifjút vezessem hozzád, mert valamit mondani akar neked. 19 Az ezredes kezénél fogva félrevonta az ifjút, és megkérdezte tőle: Mit akarsz nekem jelenteni? 20 Az pedig így válaszolt: A zsidók megegyeztek, hogy megkérnek téged: vezettesd le Pált holnap a nagytanács elé, mintha valamit pontosabban akarnának megtudni róla. 21 De te ne engedj nekik, mert közülük több mint negyven férfi leselkedik rá, akik átokkal kötelezték magukat, hogy addig nem esznek és nem isznak, amíg meg nem ölik. Már készen is állnak, csak üzenetedet várják. 22 Az ezredes elbocsátotta az ifjút, és meghagyta neki: Senkinek se szólj arról, hogy ezt jelentetted nekem!
Bibliaolvasó kalauz – Futó Zoltán igemagyarázata
Mennyi bátorság és szeretetből fakadó elszántság van Pál unokaöccsében! A Gonosz mindig elszánt, hogy pusztítson, öljön, tönkretegyen. Csak azok szállhatnak szembe vele Krisztus nevében, akikben ott van az elszántság az életmentésre, a lélekmentésre! Kérjünk engedelmes bátorságot és elszántságot Istentől, akinek Igéje azt mondja: „...álljatok ellen az ördögnek, és elfut tőletek” (Jak 4,7).
RÉ 393 MRÉ 401
„Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad…” Prédikátor 3,9–22
9 Mi haszna van a munkásnak abból, amiért fáradozik? 10 Láttam azokat a bajokat, amelyeket Isten azért adott az embereknek, hogy bajlódjanak velük. 11 Szépen megalkotott mindent a maga idejében, az örökkévalóságot is az emberi értelem elé tárta, de az ember mégsem tudja felfogni Isten alkotásait elejétől a végéig, amelyeket megalkotott. 12 Rájöttem, hogy nincs jobb dolog, mint ha örül az ember, és a maga javára törekszik egész életében. 13 De az is Isten ajándéka, hogy az ember eszik, iszik, és jól él fáradságos munkájából. 14 Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad; nincs ahhoz hozzátenni való, és nincs belőle elvenni való. Azért rendezte Isten így, hogy féljék őt. 15 Ami volt, régóta megvan, és ami lesz, már régen megvolt; és az Isten előkeríti azt, ami tovatűnt. 16 Még azt is láttam a nap alatt, hogy a törvény helyén törvénytelenség van, az igazság helyén pedig gonoszság. 17 De arra gondoltam, hogy az igazat is, a bűnöst is megítéli az Isten, mert minden dolognak eljön az ideje, és ő ügyel minden cselekedetre. 18 Úgy gondoltam, hogy az embereket ilyen módon próbálja meg Isten. Így tűnik ki, hogy ők magukban véve hasonlók az állatokhoz. 19 Az emberek sorsa olyan, mint az állatoké, egyforma a sorsuk: ahogyan meghal az egyik, ugyanúgy meghal a másik is, és ugyanolyan lélek van mindegyikben, nem különb az ember az állatnál. Bizony minden hiábavalóság! 20 Mindegyik egy helyre kerül, mindegyik porból lesz, és újból porrá lesz mindegyik. 21 Ki tudja, hogy fölszáll-e az emberek lelke a magasba, és leszáll-e az állatok lelke a föld alá? 22 Beláttam tehát, hogy nincs jobb, mint ha örül az ember a munkájának, mert ez jutott neki. Senki sem hozhatja őt vissza, hogy lássa, mi történik utána.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(14) „Rájöttem, hogy mindaz, amit Isten tesz, örökké megmarad…” (Prédikátor 3,9–22)
„Rájöttem!” – kiált fel a prédikátor. Ez valójában a megtérés; az a csoda, amikor az idő fogságában élő, sok mindent nem értő, a hiábavalóság és a halandóság átkát megtapasztaló ember számára (3,3; Róma 6,23) felragyog a feltámadott Krisztus! (Efezus 5,14)
A prédikátor ráébredt a legfontosabbakra, vagyis lényegi felismerésekre jutott: Nincs semmi baj, mert Isten cselekszik értünk. Isten cselekvése szabadítás: ez a Biblia bizonyságtétele. Mindennek rendelt ideje van, de ez az idő az Isten kezében van (3,1–8). Isten kézben tartja az eseményeket, és amit Ő tesz, az örökre megmarad. Isten előkeríti azt, ami tovatűnt (15). Isten, Jézus Krisztusban, az örökkévalóságot az ember elé tárta (11).
Nem mi magunk jövünk rá erre a csodára, hanem Isten kegyelme nyitja meg az értelmünket és a szívünket erre a felismerésre (Máté 16,17).
Ha pedig „rájöttünk” mindezekre, akkor tudunk örülni a nekünk kimért résznek (12–13; 22); bűnbánattal meg tudunk szomorodni afelett, ami nem jó, ami nem kedves Istennek (16); és még Úrtól kapott erőnk is lesz ahhoz, hogy a mennyei újat beleéljük a világba, azaz mi „ügyelünk a cselekedeteinkre” (17); miközben bölcsen meghagyjuk titoknak azt, amit az Isten nem jelentett ki nekünk, vagyis amit igazából „itt” soha nem érthetünk meg (3,3), illetve soha nem foghatunk fel (11). Aki mindezekre rájöhetett, az megmarad alázatban, mert tudja, hogy lényegében senkinél sem különb, csak az Isten kiválasztó kegyelme által lett azzá (19–20). Aki mindezekre ráébredhetett, az nem titkolja kérdéseit, gyenge pillanataiban gyötrő kételyeit sem, hiszen a hit nem állandó birtoklás. A hívő ember kérdése mindig nagyobb bizonyosságra vágyik (21; János 20,26–29).