„...hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy, Uram, az egyedüli Isten!” 2Kir 19
1 Amikor Ezékiás király ezeket meghallotta, megszaggatta ruháját, zsákruhát öltött magára, majd bement az Úr házába. 2 Azután elküldte Eljákímot, a palota felügyelőjét, Sebná kancellárt és a papok véneit zsákruhába öltözve Ézsaiás prófétához, Ámóc fiához. 3 Azt mondták neki: Ezt üzeni Ezékiás: Nyomorúságnak, büntetésnek és szégyennek a napja ez a nap, mint mikor a gyermek az anyaméh szájáig jutott, de nincs erő megszülni őt. 4 Talán meghallja Istened, az Úr a kincstárnok minden szavát, akit ideküldött ura, az asszír király, hogy gyalázza az élő Istent, és talán megbünteti Istened, az Úr azokért a szavakért, amelyeket meghallott. Imádkozz a még meglevő maradékért! 5 Amikor Ezékiás király emberei megérkeztek Ézsaiáshoz, 6 így szólt hozzájuk Ézsaiás: Mondjátok meg uratoknak: Így szól az Úr: Ne ijedj meg azoktól a szavaktól, amelyeket hallottál, amelyekkel az asszír király emberei káromoltak engem. 7 Íme, én olyan lelket adok bele, hogy hírt hallva visszatérjen országába; saját országában pedig kard által ejtem el. 8 A kincstárnok visszatért, de az asszír királyt már Libná ellen harcolva találta, mert meghallotta, hogy elvonult Lákísból. 9 Az asszír király ugyanis azt hallotta, hogy Tirháká, Etiópia királya háborúba indult ellene. Ekkor ismét követeket küldött Ezékiáshoz ezzel az üzenettel: 10 Mondjátok meg Ezékiásnak, Júda királyának: Ne engedd, hogy rászedjen téged Istened, akiben bízva azt gondolod, hogy nem kerül Jeruzsálem az asszír király kezébe! 11 Hiszen te is hallottad, hogy mit műveltek Asszíria királyai a többi országban, kiirtva mindent. Te talán megmenekülhetsz? 12 Megmentették-e más népek istenei azokat, akiket elődeim elpusztítottak: Gózánt és Háránt, Recefet és Eden fiait, akik Telasszárban voltak? 13 Hol van Hamát királya, Arpád királya és Szefarvajim városának a királya meg Héna és Ivvá? 14 Ezékiás átvette a levelet a követek kezéből, és elolvasta. Majd fölment az Úr házába, és kiterítette azt Ezékiás az Úr előtt. 15 És így imádkozott Ezékiás az Úr előtt: Uram, Izráel Istene, aki a kerúbokon trónolsz! Egyedül te vagy a föld minden országának Istene, te alkottad az eget és a földet! 16 Uram, fordulj hozzám figyelmesen, és hallgass meg! Uram, nyisd ki a szemedet, és láss! Halld meg Szanhérib beszédét, aki ideküldte ezt az embert, hogy gyalázza az élő Istent! 17 Igaz, Uram, hogy Asszíria királyai elpusztították a pogány népeket és országaikat. 18 Isteneiket tűzre vetették, mert azok nem is voltak istenek, hanem csak emberi kéz csinálmányai, fa és kő; ezért pusztíthatták el őket. 19 De most te, Urunk, Istenünk, szabadíts meg bennünket az ő kezéből, hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy, Uram, az egyedüli Isten! 20 Akkor Ézsaiás, Ámóc fia ezt az üzenetet küldte Ezékiásnak: Így szól az Úr, Izráel Istene: Meghallottam, hogyan imádkoztál hozzám Szanhérib, Asszíria királya miatt. 21 Ezt az igét jelentette ki róla az Úr: Megvet, gúnyol téged Sion szűz leánya, fejét rázza mögötted Jeruzsálem leánya! 22 Kit gyaláztál és káromoltál, ki ellen emeltél szót? Kire néztél gőgös szemmel? Izráel Szentjére! 23 Követeid által az Urat gyaláztad, amikor ezt mondtad: Sok harci kocsimmal fölmentem a legmagasabb hegyekre, a meredek Libánonra is. Kivágtam sudár cédrusait, válogatott ciprusfáit; eljutottam legtávolabbi tanyájára, legsűrűbb erdejébe is. 24 Kutat ástam, és ittam másoknak a vizét; lépteimmel kiszárítom Egyiptomban a Nílus minden ágát. 25 Nem hallottad még, hogy én ezt régóta elvégeztem, jó előre kiterveltem? Most csak véghezviszem, hogy halomra dőljenek, rommá legyenek az erődített városok. 26 Lakosaiknak ereje elfogyott, megrettentek, megszégyenültek; olyanok lettek, mint a mezei növény, mint a gyenge fűszál, a háztetőn nőtt fű, amely elszárad, mielőtt szárba szökken. 27 Én tudom, ha leülsz, ha kimégy vagy bejössz, és ahogyan tombolsz velem szemben! 28 Mivel tombolsz velem szemben, és elbizakodott beszéded fülembe jutott, horgomat orrodba vetem, zablámat a szádba, és visszaviszlek azon az úton, amelyen idejöttél! 29 Neked pedig ezt a jelet adom: Ebben az évben azt eszitek, ami a tarlón nő, a második évben azt, ami annak a magvaiból hajt; a harmadik évben pedig vessetek és arassatok, ültessetek szőlőt, és egyétek gyümölcsét! 30 Akik megmenekülnek és megmaradnak Júda házából, azok újra gyökeret vernek lenn, és gyümölcsöt hoznak fenn. 31 Mert Jeruzsálemből terjed szét a maradék, és a Sion hegyéről azok, akik megmenekülnek. A Seregek Urának féltő szeretete viszi véghez ezt! 32 Azért ezt mondja az Úr Asszíria királyáról: Nem jut be a városba, és nyilat sem lő ki rá, nem fordít feléje pajzsot, ostromsáncot sem épít ellene. 33 Azon az úton tér vissza, amelyen jött, de ebbe a városba nem jut be – így szól az Úr. 34 Pajzsa leszek ennek a városnak, és megszabadítom önmagamért meg az én szolgámért, Dávidért. 35 Azon az éjszakán eljött az Úr angyala, és levágott az asszír táborban száznyolcvanötezer embert. Amikor reggel fölkeltek, mindenfelé holttestek hevertek. 36 Ekkor Szanhérib, Asszíria királya fölkerekedett, visszavonult Ninivébe, és ott is maradt. 37 Egyszer aztán, amikor éppen istenének, Niszróknak a templomában imádkozott, a fiai, Adrammelek és Szárecer levágták karddal, maguk pedig elmenekültek Ararát földjére. Utána a fia, Észarhaddón lett a király.
Bibliaolvasó kalauz – Márkus Mihály igemagyarázata
„...hadd tudja meg a föld minden országa, hogy te vagy, Uram, az egyedüli Isten!” (19). Isten népének a megszabadulása nem öncél. Nem mondhatjuk, hogy „Istenem, csak még ezt ússzuk meg valahogy...” A cél Isten, az egy, örök és igaz Isten megismerésének a világméretű terjesztése és terjedése: a misszió.
RÉ 273 MRÉ 355
„…de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja…” Márk 14,12–25
12 A kovásztalan kenyerek első napján, amikor a páskabárányt szokták áldozni, így szóltak hozzá a tanítványai: Hol akarod megenni a páskavacsorát, hol készítsük el? 13 Jézus elküldött tanítványai közül kettőt, és ezt mondta nekik: Menjetek a városba, és ott szembejön veletek egy ember, aki egy korsó vizet visz; kövessétek őt, 14 és ahova bemegy, mondjátok meg a házigazdának, hogy a Mester ezt üzeni: Hol van a szállás, ahol tanítványaimmal együtt megehetem a páskavacsorát? 15 Ő majd mutat nektek egy nagy emeleti termet berendezve, készen: ott készítsétek el nekünk a vacsorát. 16 Elindultak a tanítványok, és bementek a városba. Mindent úgy találtak, ahogyan megmondta nekik, és elkészítették a páskavacsorát. 17 Amikor beesteledett, odament a tizenkettővel. 18 Amikor asztalhoz telepedtek, és ettek, ezt mondta Jézus: Bizony mondom nektek, egy közületek elárul engem, aki együtt eszik velem. 19 Elszomorodva egymás után kezdték kérdezgetni tőle: Csak nem én? 20 Ő pedig ezt mondta nekik: Egy a tizenkettő közül, aki velem együtt mártogat a tálba. 21 Mert az Emberfia elmegy ugyan, amint meg van írva róla, de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja: jobb lett volna annak az embernek, ha meg sem születik. 22 És amikor ettek, vette a kenyeret, áldást mondott, és megtörte, odaadta nekik, és ezt mondta: Vegyétek, ez az én testem. 23 Azután vette a poharat, hálát adott, odaadta nekik, és ittak belőle mindnyájan, 24 és ezt mondta nekik: Ez az én vérem, a szövetség vére, amely sokakért kiontatik. 25 Bizony mondom nektek, hogy nem iszom többé a szőlőtő terméséből ama napig, amelyen újat iszom az Isten országában.
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(21) „…de jaj annak az embernek, aki az Emberfiát elárulja…” (Márk 14,12–25)
Ez a „jaj” szíven üt. Nagy baj, ha nem üt szíven bennünket!
Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha tudjuk, hogy Márk a „legenyhébben” fogalmazta meg ezt a jelenetet, mintegy intő, „hitoktatói” céllal, amelyben nem is nevezi meg Júdást, mint Máté és János, így csak a 43. versben derül ki, hogy róla van szó. Márk nem mentegeti Júdást, de nem is határolja el őt olyan élesen a többiektől, mint más evangélisták tették ezt (János 3,18); így nem olvasunk Júdás teremből való távozásáról sem (János 13,30).
Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha Márk a „tizenkettőt” emeli ki (17), akik mindnyájan méltatatlanok voltak, hiszen Péter is megtagadta (14,71), majd mindnyájan megbotránkoztak az Úrban (14,27). Márk eggyé teszi a tanítványokat a Jézus iránti értetlenségben és hitetlenségben, mint akik mindnyájan kegyelemre szorulnak! De még Márk is kiemeli, hogy egyvalaki a tizenkettő közül konkrétan, látványosan, tetten érhetően, pénzért elárulta az Urat! (18) Jaj! (21) Ments meg, Uram, minket!
Még akkor is fontos meghallani ezt a „jaj”-t, ha azt az erkölcsi üzenetet is levonhatjuk a történetből, hogy Márk írása szerint a tanítványok nem háborodnak fel, hanem szomorkodnak; elsősorban nem megítélik az árulót, hanem magukba nézve, önvizsgálatot tartanak, ki-ki magáról feltételezve az árulás lehetőségét: „Csak nem én vagyok az!” (19) Mégis, aki Jézussal együtt mártogat a közös tálba, az ott elhelyezett fűszeres mártásba, annak „jaj” (18). Hiszen a páskavacsora, mint családi ünnep, rendben történt, ahol először mindig a családfő márthatott a tálba. Jaj annak, aki az egyetlen „Főt” semmibe veszi, megtagadja, az ősbűnhöz hasonlóan magát az Úrral egyenlővé teszi. Ments meg, Uram, minket!
Egy bölcsész professzorral közösen írunk egy un. beszélgetőkönyvet, amelyben neves szerzők, alkotók műveiről beszélgetünk. Legutóbb egy neves költőnő őszinte, megható, ugyanakkor megdöbbentő verse került elénk, amelyben az emberi szenvedést, az egyes ember életének számos lehetetlen helyzetét, megoldatlanságát, testi-lelki kínját tárta elénk, a költemény végén mintegy kérdezve és számonkérve az Istent. Az emberlét valóságának ihletett leírására dobbant is a szívem, de mindenkori könyörgésem tárgyát fogalmaztam meg ebben a beszélgetésben: az Úr kegyelme őrizzen meg minden helyzetben attól, hogy Őt ne dicsérjem, ne tiszteljem, bármikor, bármiért is kérdőre vonjam! A világ tengelye mozdul ki a helyéről, minden rend megbomlik, minden menthetetlenné lesz, ha Őt megtagadjuk, eláruljuk (21); Őt, aki mindenkor az egy, a szent, az örök, az igaz, akié a tisztelet, a dicsőség és a hálaadás; aki megváltó szeretetének közösségébe von bennünket, hogy el ne vesszünk! (22–25) Ments meg, Uram, minket!