„Jöjjetek, örvendezzünk az Úr előtt...” Zsolt 95
1 Jöjjetek, örvendezzünk az Úr előtt, ujjongjunk szabadító kősziklánk előtt! 2 Menjünk eléje hálaadással, ujjongjunk előtte énekszóval! 3 Mert nagy Isten az Úr, nagy király minden isten fölött. 4 Kezében vannak a föld mélységei, a hegyek ormai is az övéi. 5 Övé a tenger, hiszen ő alkotta, a szárazföldet is az ő keze formálta. 6 Jöjjetek, boruljunk le, hajoljunk meg, essünk térdre alkotónk, az Úr előtt! 7 Mert ő a mi Istenünk, mi pedig legelőjének népe, kezében levő nyáj vagyunk. Most, amikor halljátok szavát, 8 ne keményítsétek meg szíveteket, mint Meríbánál, amikor Masszánál voltatok a pusztában, 9 ahol megkísértettek engem őseitek, próbára tettek, bár látták tetteimet. 10 Negyven évig bosszankodtam arra a nemzedékre, és ezt mondtam: Tévelygő szívű ez a nép, nem ismeri útjaimat. 11 Meg is esküdtem haragomban, hogy nem mehetnek be a nyugalom helyére!
Bibliaolvasó kalauz – Rácz Lajos igemagyarázata
Elhívásunk az örök imádásra szól. Az első hívás a megváltottak hálaéneke, ujjongó öröme a megváltásért, a szabadító Kősziklának szól (1). A második azoké, akik tulajdon nyájaként előtte élnek és imádják őt; itt és örökké (6–7). Intelem: a megkeményített és tévelygő szív nem ismeri az Úr útjait, ez akadály lehet, hogy az örök imádat helyére bemenjünk (8–11). Akik pedig az Úr Jézuséi, lélekben és igazságban fogják az Atyát imádni (Jn 4,24). „Jöjjetek, örvendezzünk az Úr előtt...” (1).
RÉ 95 MRÉ 95
„De az Úr mellém állt…” 2Timóteus 4,9–22
9 Igyekezz minél előbb hozzám jönni, 10 mert Démász elhagyott engem, mivel ehhez a világhoz ragaszkodott, és elment Thesszalonikába, Kreszcensz pedig Galáciába, Titusz meg Dalmáciába. 11 Egyedül Lukács van velem. Márkot vedd magad mellé, hozd el magaddal, mert hasznomra van a szolgálatban. 12 Tikhikoszt elküldtem Efezusba. 13 Köpenyemet, amelyet Tróászban Karposznál hagytam, hozd el, amikor jössz; hozd el a könyveket is, de főként a pergameneket. 14 Alexandrosz, a rézműves sok rosszat követett el ellenem. Megfizet majd neki az Úr cselekedetei szerint. 15 Te is őrizkedj tőle, mert igen hevesen ellenállt a mi beszédeinknek. 16 Első védekezésem alkalmával senki sem volt mellettem, mindenki elhagyott. Ne számítson ez bűneik közé! 17 De az Úr mellém állt, és megerősített, hogy elvégezzem az ige hirdetését, és a népek valamennyien meghallják azt. Azután megszabadultam az oroszlán szájából. 18 Meg is szabadít engem az Úr minden gonosztól, és bevisz az ő mennyei országába. Övé a dicsőség örökkön-örökké. Ámen. 19 Köszöntsd Priszkát és Akvilát meg Onésziforosz háza népét! 20 Erasztosz Korinthusban maradt, Trofimoszt pedig Milétoszban hagytam betegen. 21 Igyekezz a tél beállta előtt megjönni! Köszönt téged Eubulosz, Pudensz, Linosz, Klaudia és a testvérek mind. 22 Az Úr legyen a lelkeddel! Kegyelem veletek!
Az Ige mellett – Steinbach József igemagyarázata
(17) „De az Úr mellém állt…” (2Timóteus 4,9–22)
Letagadhatatlanul előbukkan Pál emberi arca itt is, amikor búcsúzik a földi élettől és a szolgálattól. Jó, hogy ezeket az emberi villanásokat is megmutatja Isten Igéje. Ezzel is Isten Lelke munkál közöttünk. Lám, az az apostol, aki a mindenkori örvendezésre hívta fel a figyelmünket, maga is tudott csüggedni. Az emberlét része a csüggedés, hiszen testben-lélekben elfáradunk, egyedül maradhatunk, kiszolgáltatottan „fázhatunk”, és közben sok rosszat követhetnek el ellenünk mások. A csüggedésnek ráadásul az a természete, hogy a bajokat felnagyítja, és már semmi mást nem lát az ember, csak azt, ami reménytelenné teszi a helyzetét (9–16).
Az apostol csüggedése azonban csak átmeneti villanás Pál hangjában. Most sem, ebben a helyzetében sem a csüggedésé a végső szó! Amíg tart az ideje, az utolsó pillanatig hasznosan szolgál: könyveket és köpenyt hozat Timóteussal (13), valamint kéri, hogy Márkkal együtt jöjjön el hozzá mielőbb, mert kettejüknek nagy hasznát veszi a szolgálatban (11), imádkozik ellenségeiért (16). A csüggedésnek nem ad uralkodó helyet Pál, hanem teszi, amit tehet, mindvégig hűséggel (Jelenések 2,10).
Hiszen a bizonyosság mindig felülírja a csüggedést: „De az Úr mellém állt!” (17) Jézus Krisztusban örökre mellénk állt az Isten, velünk van mindenkor (Máté 28,20), nem hagy minket elveszni a gonosz markai között (18), életünket, munkánkat megáldja, amíg kirendelt időnk tart (17), végül bevisz minket az Ő mennyei országába (18). Pál hálával tekint vissza életére, amelyet megáldott az Úr, hiszen általa lett teljessé az Ige hirdetése (17). Végül is nyoma sincs itt a csüggedésnek: hála, bizonyosság, magasztalás zeng (18).
Urunk, add, hogy így élhessünk mi is, életünk utolsó percéig, elűzve messze magunktól, Teáltalad, minden csüggedést!