„Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk!” Mt 20,29–34
29 Amikor elindultak Jerikóból, nagy sokaság követte őt. 30 És íme, két vak ült az út mellett, és amikor hallották, hogy Jézus arra megy, így kiáltoztak: Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk! 31 A sokaság azonban rájuk szólt, hogy hallgassanak el, de ők még hangosabban kiáltozták: Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk! 32 Jézus megállt, megszólította őket, és ezt kérdezte: Mit akartok, mit tegyek veletek? 33 Ők ezt felelték: Uram, nyisd meg a szemünket! 34 Jézus megszánta őket, megérintette szemüket, és azonnal visszanyerték látásukat, és követték őt.
Bibliaolvasó Kalauz – Bödecs Pál igemagyarázata
„Uram, Dávid Fia, könyörülj rajtunk!” (30). Íme egy jó imakérés, amit nem baj, ha sokszor ismételgetünk. Jó, ha nem mi akarjuk megszabni neki a gyógyítás idejét és módját, még jobb, ha még betegségünk természetét illetően sem érezzük magunkat okosabbnak, mint ő. Ha kérdez, akkor felelhetünk, sőt felelnünk kell: „Mit akartok?” Elég lesz ezt majd akkor megértened és kimondanod.
RÉ 460 RÉ21 713
Zsoltárdicséret | 156 Benned bíztam, Uram, Isten
„Abígajilnak, Nábál feleségének azonban megmondta az egyik legény, hogy Dávid követeket küldött a pusztából, hogy áldással köszöntsék urukat, de ő rájuk förmedt.” 1Sám 25,1–17
1 Amikor Sámuel meghalt, összegyűlt egész Izráel, meggyászolták, és eltemették őt otthon, Rámában. Dávid pedig elindult, és elment Párán pusztájába. 2 Élt egy ember Máónban, akinek a gazdasága Karmelban volt. Igen jómódú volt; háromezer juhot és ezer kecskét tartott. Éppen a juhokat nyírta Karmelban. 3 A férfit Nábálnak, a feleségét Abígajilnak hívták. Az asszony okos és szép, a férfi azonban durva és rossz természetű volt, Káléb nemzetségéből való. 4 Amikor meghallotta Dávid a pusztában, hogy Nábál a juhait nyírja, 5 elküldött tíz legényt. Ezt mondta Dávid a legényeknek: Menjetek el Karmelba, és ha megérkeztek Nábálhoz, köszöntsétek a nevemben békességgel. 6 Ezt mondjátok neki: Békesség neked, békesség házad népének, békesség mindenednek! 7 Most hallom, hogy juhaidat nyírják. Tudod, hogy amikor velünk voltak a pásztoraid, mi nem bántottuk őket. Semmijük sem tűnt el az alatt az idő alatt, amíg Karmelban voltak. 8 Kérdezd meg a szolgáidat, ők is megmondják neked. Nézz jóindulattal ezekre a legényekre, hiszen örömnapra érkeztünk. Adj azért ajándékot tehetséged szerint szolgáidnak és fiadnak, Dávidnak! 9 Amikor megérkeztek Dávid legényei, elmondták mindezeket Nábálnak Dávid nevében, azután várakoztak. 10 Nábál azonban így válaszolt Dávid szolgáinak: Ki az a Dávid, ki az az Isai fia? Olyan sok szolga van manapság, aki elszökött urától. 11 Talán fogjam a kenyeremet, vizemet, levágott marháimat, amelyeket a nyíróknak vágtam le, és adjam olyan embereknek, akikről azt sem tudom, hová valók? 12 Erre megfordultak Dávid legényei, és visszatértek. Amikor megérkeztek, elmondták neki mindezeket. 13 Akkor ezt mondta Dávid az embereinek: Kösse fel mindenki a kardját! És felkötötte mindenki a kardját, Dávid is felkötötte a kardját, és felvonult Dávid után mintegy négyszáz ember, kétszáz pedig ott maradt a fölszerelésnél. 14 Abígajilnak, Nábál feleségének azonban megmondta az egyik legény, hogy Dávid követeket küldött a pusztából, hogy áldással köszöntsék urukat, de ő rájuk förmedt. 15 Pedig azok az emberek igen jók voltak hozzánk. Nem is volt bántódásunk, és semmink sem tűnt el az alatt az idő alatt, amíg velük jártunk, amikor a mezőn voltunk. 16 Olyanok voltak nekünk éjjel-nappal, mint egy várfal, amíg a közelükben őriztük a nyájat. 17 Most már neked kell tudnod és látnod, hogy mitévő légy, mert kész a veszedelem urunk és egész háza népe ellen. De ő olyan megátalkodott ember, hogy nem lehet beszélni vele.
Az Ige mellett – Lányi Gábor igemagyarázata
(14) „Abígajilnak, Nábál feleségének azonban megmondta az egyik legény, hogy Dávid követeket küldött a pusztából, hogy áldással köszöntsék urukat, de ő rájuk förmedt.” (1Sám 25,1–17)
Az előző napi igében Dávid azt bizonyította: képes szembeszállni az örök emberi viselkedéssel, amely magától értődőnek veszi, hogy a rosszért rosszal fizessen. E történetben pedig emberi természetünk még kevésbé indokolható, mégis sokszor tapasztalható megnyilvánulása kerül elénk: amikor már a jóra is képesek vagyunk rosszal reagálni.
Mindebből még az sem von le semmit, hogy Nábálnak lehetett azért oka az idegeskedésre, hiszen Dávid kérésében, amikor Nábál pásztorait védelmező fegyvereseinek ajándékot kér, beleérthető valami fenyegető. Nábál legalábbis így érti a kérést, rögtön javaiért aggódik. S ezek féltésében – még az ókori keleti vendéglátás íratlan kötelességét is feledve – utasítja el Dávid közeledését, vívja ki haragját, vonja veszélybe éppen azokat az anyagi javakat, amelyeket annyira félt.
Talán mi is sokszor elzárkózunk mások kérése elől, mert abban többet vagy mást látunk, mint ami. Milyen jó lenne nem elsőre és gyorsan ítélni, hanem Istentől kért bölcsességgel meghallgatni a másikat.