„Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” Róm 7,14–25
14 Tudjuk ugyanis, hogy a törvény lelki, én pedig testi vagyok: a bűn rabszolgája. 15 Hiszen amit teszek, azt nem is értem, mert nem azt cselekszem, amit akarok, hanem azt teszem, amit gyűlölök. 16 Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor elismerem a törvényről, hogy jó. 17 Akkor pedig már nem is én teszem azt, hanem a bennem lakó bűn. 18 Mert tudom, hogy énbennem, vagyis a testemben nem lakik jó, hiszen az akarat megvolna bennem a jóra, de nem tudom véghezvinni azt. 19 Hiszen nem azt teszem, amit akarok: a jót, hanem azt cselekszem, amit nem akarok: a rosszat. 20 Ha pedig azt teszem, amit nem akarok, akkor már nem én teszem, hanem a bennem lakó bűn. 21 Azt a törvényt találom tehát magamban, hogy – miközben a jót akarom tenni – csak a rosszra van lehetőségem. 22 Mert gyönyörködöm Isten törvényében a belső ember szerint, 23 de tagjaimban egy másik törvényt látok, amely harcol az értelmem törvénye ellen, és foglyul ejt a bűn tagjaimban lévő törvényével. 24 Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből? 25 Hála legyen Istennek a mi Urunk Jézus Krisztus által! Tehát én magam értelmemmel ugyan Isten törvényének szolgálok, testemmel azonban a bűn törvényének.
Bibliaolvasó Kalauz – Sebestyén Győző
Íme a bennünk dúló harc. A lelkiismeretem – amennyiben még működik – folyamatos küzdelme a testemben lakó óemberrel, amely csak a bűnt tudja szolgálni. Ez a harc igazából kilátástalan, biztos kudarc, mert a rabszolga önmagát nem tudja megszabadítani. „Én nyomorult ember! Kicsoda szabadít meg ebből a halálra ítélt testből?” (24). A rabszolga egyetlen reménysége az életre: a felszabadító Jézus Krisztus.
RÉ 467 RÉ21 761
Zsoltárdicséret | 195 | Dicsérjétek az Istent a mennyégben
„…Amikor Dávid kérdést intézett az Úrhoz…” 2Sám 21,1–14
1 Dávid idejében egyszer éhínség volt három egymás utáni évben. Amikor Dávid kérdést intézett az Úrhoz, ezt mondta neki az Úr: Saul és vérengző háza népe miatt van ez, mivel megölette a gibeóniakat. 2 Hívatta tehát a király a gibeóniakat, és beszélt velük. A gibeóniak ugyanis nem Izráel fiai közül valók voltak, hanem az emóriak maradékai, akikkel esküvel kötöttek szövetséget Izráel fiai. Saul azonban a kiirtásukra törekedett Izráel és Júda iránti buzgalmában. 3 Dávid ezt kérdezte a gibeóniaktól: Mit tegyek értetek, és mivel engeszteljelek ki, hogy áldjátok az Úr örökségét? 4 A gibeóniak így feleltek neki: Nem követelünk mi Saultól és a háza népétől sem ezüstöt, sem aranyat, és nem kívánhatjuk, hogy megöljenek valakit Izráelben. De Dávid megkérdezte: Mit gondoltok mégis, mit tegyek értetek? 5 Ők ezt felelték a királynak: Annak az embernek, aki ki akart irtani, és meg akart semmisíteni bennünket, hogy sehol se maradhassunk meg Izráel területén, 6 annak a fiai közül adjanak ki nekünk hét férfit, hogy fölakasszuk őket az Úr előtt, az Úr választottjának, Saulnak Gibeájában. A király így felelt: Kiadom őket. 7 A király azonban megkímélte Mefíbósetet, Saul fiának, Jónátánnak a fiát, mert esküvel kötött szövetséget az Úr előtt Dávid és Jónátán, Saul fia. 8 Viszont elfogatta a király Ricpának, Ajjá leányának a két fiát, akiket az Saulnak szült, Armónít és Mefíbósetet; továbbá Míkalnak, Saul leányának az öt fiát, akiket ő Adríélnek, a mehólái Barzillaj fiának szült. 9 Ezeket a gibeóniak kezébe adta, akik fölakasztották őket a hegyen az Úr előtt. Így estek áldozatul egyszerre heten. Az aratás első napjaiban kellett meghalniuk, az árpaaratás kezdetén. 10 Ricpá, Ajjá leánya azonban fogott egy zsákruhát, készített belőle magának a kősziklán egy sátrat az aratás kezdetén, és ott maradt mellettük, amíg az őszi esők el nem kezdték áztatni őket. Nem engedte, hogy hozzájuk férjenek nappal az égi madarak, éjjel pedig a mezei vadak. 11 Dávidnak azonban jelentették, hogy mit tett Ricpá, Ajjá leánya, Saul másodfelesége. 12 Akkor Dávid elment, és elhozatta Saulnak és fiának, Jónátánnak a csontjait Jábés-Gileád polgáraitól; ők ugyanis ellopták azokat Bét-Seán teréről, ahol fölakasztották őket a filiszteusok, miután megverték Sault a Gilbóa-hegyen. 13 Elhozták tehát onnan Saulnak és fiának, Jónátánnak a csontjait, és összeszedték azoknak a csontjait is, akiket most akasztottak föl. 14 Azután eltemették Saulnak és fiának, Jónátánnak a csontjait Benjámin földjén, Célában, apjának, Kísnek a sírjába. Mindent megtettek, amit a király parancsolt. Ezután megkönyörült Isten az országon.
Az Ige mellett – Csűrös András igemagyarázata
(1) „…Amikor Dávid kérdést intézett az Úrhoz…” (2Sám 21, 1–14)
A gibeóniak ott éltek Izraelben, együtt a zsidókkal. Hatalmas probléma gyűrűzik be az országba, a gibeóniakkal szemben egy régi sérelem maradt elrendezetlenül. Egy rég elfeledett „ügy” most, évtizedekkel később visszaköszön. Sokatmondó lehet ez a mi életünkre nézve is. Sok-sok lezáratlan ügy van mögöttünk, amik idővel felszínre bukkanhatnak! E lezáratlan ügyek egy-egy családban generációról generációra átöröklődhetnek. Visszük tovább, és az elakadásnál nem tudjuk, mi történik velünk. Tárjuk fel, és rendezzük Isten előtt e megakadásokat, elfelejtettnek hitt konfliktusokat. Dávid király érzékeli a megrekedést. Ezért Istenhez fordul. Nem önmagában próbálja megoldani, nem mástól kér tanácsot, hanem alázatosan Isten elé járul. És kérdez. Nem baj, ha kérdéseinkkel, kétkedéseinkkel az Úrhoz fordulunk. Jó, ha az életünkről, a nemzetünk jövőjéről feltett száz és száz kérdést feltesszük Istennek is! Dávid nem vádolva fordul Istenhez, hanem nyitott a válaszra. A kérdésekkel jó Istenhez fordulni. De meghallgatjuk-e a válaszokat? Boldog, aki gyülekezeti közösségben, egyéni csendességben megéli: Isten válaszol!