„Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra...! Csak egymaga volt, amikor elhívtam, de megáldottam és megszaporítottam.” Ézs 51
1 Hallgassatok rám, akik igazságra törekedtek, és az Urat keresitek! Tekintsetek a kősziklára, melyből kivágattatok, és a kút üregére, melyből kiásattatok! 2 Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra, és Sárára, aki szült benneteket! Csak egymaga volt, amikor elhívtam, de megáldottam és megszaporítottam. 3 Bizony, megvigasztalja Siont az Úr, minden romot megvigasztal benne. Olyanná teszi pusztaságát, mint az Éden, kopár földjét, mint az Úr kertje. Boldog örvendezés hangzik majd benne, magasztalás és hangos zsoltárének. 4 Figyeljetek rám, ti, népek, hallgassatok rám, ti, nemzetek! Mert tanítás származik tőlem, és törvényemet a népek világosságává teszem hamarosan. 5 Közel van igazságom, jön már szabadításom, és karommal népeket ítélek. Bennem reménykednek a szigetek, szabadulásukat az én karomtól várják. 6 Emeljétek szemeteket az égre, tekintsetek le a földre, mert az ég szétfoszlik, mint a füst, és a föld szétmállik, mint a ruha, lakói pedig úgy elhullnak, mint a legyek. De az én szabadításom örökre megmarad, és igazságom nem rendül meg. 7 Hallgassatok rám, akik ismeritek az igazságot, népem, mely szívébe zárta tanításomat! Ne féljetek az emberek gyalázkodásától, szitkozódásuktól meg ne rettenjetek! 8 Mert úgy járnak, mint a ruha, melyet megrág a moly, mint a gyapjú, melyet megrág a féreg. De az én igazságom örökre megmarad, és szabadításom nemzedékről nemzedékre. 9 Ébredj, ébredj, szedd össze erődet, ó, Úrnak karja! Ébredj, mint hajdanában, az ősrégi nemzedékek idején! Hiszen te vágtad ketté Rahabot, te döfted le a tengeri szörnyet! 10 Te szárítottad ki a tengert, a nagy mélység vizeit, te készítettél utat a tenger fenekén, hogy átkelhessenek rajta a megváltottak! 11 Így fognak visszatérni azok, akiket az Úr kiváltott, és ujjongva vonulnak a Sionra. Öröm koszorúzza fejüket örökre, boldog örömben lesz részük, a gyötrelmes sóhajtozás pedig elmúlik. 12 Én, én vagyok a vigasztalótok! Miért félsz a halandótól, az olyan embertől, aki a fű sorsára jut? 13 Elfelejtetted alkotódat, az Urat, aki az eget kifeszítette, és alapot vetett a földnek? Miért rettegsz szüntelen, mindennap az elnyomó izzó haragjától, mellyel el akar pusztítani? De hová lesz az elnyomó izzó haragja?! 14 Hamarosan megszabadul a megkötözött, nem hal meg, nem kerül a sírba, nem fogy el a kenyere. 15 Mert én, az Úr vagyok a te Istened, aki fölriasztom a tengert, hogy zúgnak hullámai. Seregek Ura a nevem! 16 Igéimet adom a szádba, és kezem árnyékával takarlak be, amikor újra kifeszítem az eget, és alapot vetek a földnek, Sionnak pedig ezt mondom: Az én népem vagy! 17 Ébredj már, ébredj már, kelj föl, Jeruzsálem! Kiittad már a harag poharát, melyet az Úr keze tartott eléd, az öblös poharat, amelytől tántorogsz, kiittad, kiürítetted. 18 Fiai közül, akiket szült, senki sem nyújthat támaszt most neki; fiai közül, akiket fölnevelt, senki sem foghatja a kezét. 19 Két dolog történt veled, s még csak nem is szánnak: pusztulás és összeomlás, éhínség és fegyver. Ki vigasztalhatna meg téged? 20 Fiaid aléltan feküdtek minden utcasarkon, mint antilop a hálóban, betelt rajtuk az Úr haragja, Istened dorgáló szava. 21 Ezért halld meg ezt, te szegény, aki részeg vagy, de nem bortól: 22 Ezt mondja Urad, az Úr, Istened, aki népéért perel: Kivettem már kezedből a poharat, melytől tántorogsz, nem kell tovább innod haragom öblös poharából. 23 Kínzóid kezébe adom azt, akik ezt mondták neked: Hajolj le, hadd tapossunk rajtad! Te pedig olyanná tetted hátadat, mint a föld, mint az utca, amelyen taposnak.
Bibliaolvasó Kalauz – Sipos-Vizaknai Gergely igemagyarázata
„Tekintsetek atyátokra, Ábrahámra...! Csak egymaga volt, amikor elhívtam, de megáldottam és megszaporítottam” (2). Érezted-e már magad egyedül? Illés egyedül volt mint ember, mégis vele volt az Úr. Hiába voltak négyszázötvenen a Baal-próféták, nem voltak az Úrral. Számodra mit jelentenek ténylegesen Isten ígéretei? Úgy olvasod-e, hogy rád is érvényesek? Elméleti igazságnak tartod-e csupán, vagy rájuk építed az életed? Az Úrnál a jövő is befejezett tény.
RÉ21 126 RÉ 126
Könyörgés | 235 | Fordítsd, Úr Isten, kegyes füleidet
„Útra kelek, elmegyek apámhoz…” Lk 15,11–32
11 Azután így folytatta: Egy embernek volt két fia. 12 A fiatalabb ezt mondta az apjának: Atyám, add ki nekem a vagyon rám eső részét! Ő pedig megosztotta közöttük a vagyont. 13 Néhány nap múlva a fiatalabb fiú összeszedett mindent, elköltözött egy távoli vidékre, és ott eltékozolta a vagyonát, mert kicsapongó életet élt. 14 Miután elköltötte mindenét, nagy éhínség támadt azon a vidéken, úgyhogy nélkülözni kezdett. 15 Ekkor elment, és elszegődött annak a vidéknek egyik polgárához, aki kiküldte őt a földjeire disznókat legeltetni. 16 Ő pedig szívesen jóllakott volna akár azzal az eleséggel is, amit a disznók ettek, de senki sem adott neki. 17 Ekkor magába szállt, és ezt mondta: Az én apámnak hány bérese bővelkedik kenyérben, én pedig itt éhen halok! 18 Útra kelek, elmegyek apámhoz, és azt mondom neki: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened. 19 Nem vagyok többé méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek, tégy engem olyanná, mint béreseid közül egy. 20 És útra kelve el is ment az apjához. Még távol volt, amikor apja meglátta őt, megszánta, elébe futott, nyakába borult, és megcsókolta őt. 21 A fiú ekkor így szólt hozzá: Atyám, vétkeztem az ég ellen és teellened, és nem vagyok méltó arra, hogy fiadnak nevezzenek. 22 Az apa viszont ezt mondta szolgáinak: Hozzátok ki hamar a legszebb ruhát, és adjátok rá, húzzatok gyűrűt az ujjára és sarut a lábára! 23 Hozzátok a hízott borjút, és vágjátok le! Együnk, és vigadjunk, 24 mert ez az én fiam meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott. És vigadozni kezdtek. 25 Az idősebb fiú pedig a mezőn volt, és amikor hazajövet közeledett a házhoz, hallotta a zenét és a táncot. 26 Előhívott egy szolgát, és megtudakolta tőle, hogy mi történt. 27 A szolga így felelt: A testvéred jött meg, és apád levágatta a hízott borjút, mivel egészségben visszakapta őt. 28 Ekkor az megharagudott, és nem akart bemenni. De az apja kijött, és kérlelte őt. 29 Ő azonban ezt mondta az apjának: Látod, hány esztendeje szolgálok neked, soha nem szegtem meg parancsodat, de te sohasem adtál nekem még egy kecskegidát sem, hogy mulathassak barátaimmal. 30 Amikor pedig megjött ez a te fiad, aki parázna nőkkel tékozolta el vagyonodat, levágattad neki a hízott borjút. 31 Ő azonban ezt mondta neki: Fiam, te mindig velem vagy, és mindenem a tied. 32 Vigadnod és örülnöd kellene, hogy ez a te testvéred meghalt és feltámadott, elveszett és megtaláltatott.
Az Ige mellett – Hodossy-Takács Előd igemagyarázata
(18) „Útra kelek, elmegyek apámhoz…” (Lk 15,11–32)
A tékozló fiú példázata mindig sérteni fogja azok önérzetét, akik saját, másokat megelőző kiválóságukról vannak meggyőződve; azokat is, akik pontosan mérhető bűnbánatlépéseket várnak el a megtérő bűnösöktől. A fiú csak egyet akart: el innen, apám házából, minél messzebb! Az apa pedig, mi mást tehet, elenged és visszavár. De megszólalt a nagyobbik fiú is, nemcsak a kisebbiket dédelgette az apja, gondja volt az ő megbékítésére is. Tudta, meg kell becsülni azt is, aki soha nem hagyta el az atyai házat, aki hűséggel jelen volt, engedelmesen, hosszú időn át. Hajlunk rá, hogy még igazat is adjunk az idősebb fiúnak, ő az, akit mindig mindenki természetesnek vesz! Csakhogy van egy szerencsétlen mondata, ami elárulja valódi érzéseit: „ez a te fiad”, mondja (30), vagyis ő már nem tekintette a bukás mélységeit megjáró öccsét a testvérének (3Móz 11,7; 5Móz 14,8). Az apja ezt is helyre tette (32), és innen érezzük: ez valójában nem a kisebbik fiúról szóló példázat, és nem a tékozlás itt a lényeg, amiről csak két rövid megjegyzés szól (13; 30). Mi, fiúk, idősebbek és fiatalabbak, elmegyünk, könnyelműek vagyunk, keménnyé válunk, bezárjuk szívünket. De az Atya, a kegyelmes, visszavár. Megtérésre, hazatérésre hív mindnyájunkat. Akkor is, ha elveszettek vagyunk, akkor is, ha sértetten, távolról nézzük mások örömét.
