„Talán kevés ehhez az Úr ereje?” 4Móz 11,16–35
16 Azután ezt mondta Mózesnek az Úr: Gyűjts össze nekem hetven férfit Izráel vénei közül, akikről tudod, hogy a nép vénei és elöljárói. Vidd oda őket a kijelentés sátrához, és ott álljanak melléd. 17 Akkor leszállok, és beszélek ott veled. Elveszek abból a lélekből, amely rajtad nyugszik, és rájuk is kiárasztom, hogy veled együtt hordozzák a nép terhét, és ne hordozd azt egyedül. 18 A népnek pedig mondd meg: Szenteljétek meg magatokat holnapra, mert húst esztek! Hiszen így siránkoztok az Úrnak: Ki ad nekünk végre húst enni? Milyen jó dolgunk volt Egyiptomban! Ezért majd ad nektek az Úr húst, és ehettek. 19 Nemcsak egy napig ehettek, nem is két napig, nem öt napig, nem tíz napig, nem húsz napig, 20 hanem egy álló hónapig, míg csak ki nem hányjátok, és míg meg nem undorodtok tőle, mivel megvetettétek az Urat, aki köztetek van, és így siránkoztatok előtte: Miért is jöttünk ki Egyiptomból? 21 Akkor ezt mondta Mózes: Hatszázezer gyalogosból áll a nép körülöttem, és te azt mondod: Húst adok nekik enni egy álló hónapig?! 22 Lehet-e annyi juhot és marhát vágni nekik, hogy elég legyen nekik? Vagy össze lehet-e gyűjteni a tenger minden halát, hogy elég legyen nekik? 23 De az Úr ezt mondta Mózesnek: Talán kevés ehhez az Úr ereje? Most majd meglátod, beteljesedik-e az én szavam, vagy sem. 24 Mózes kiment, és elbeszélte a népnek az Úr szavait, majd összegyűjtött hetven férfit a nép vénei közül, és a sátor köré állította őket. 25 Az Úr pedig leszállt felhőben, és beszélt hozzá. Majd elvett abból a lélekből, amely Mózesen nyugodott, és kiárasztotta a hetven vénre. Amikor a lélek leszállt rájuk, akkor prófétáltak, de máskor nem. 26 Két férfi azonban a táborban maradt: az egyiknek Eldád, a másiknak Médád volt a neve. Rájuk is kiáradt a lélek, mert ők is az összeírtak között voltak, bár nem mentek ki a sátorhoz. Ők a táborban kezdtek prófétálni. 27 Egy szolga elfutott, és jelentette Mózesnek, hogy Eldád és Médád prófétálnak a táborban. 28 Akkor megszólalt Józsué, Nún fia, aki ifjúkorától fogva Mózes szolgája volt, és ezt mondta: Uram, Mózes, tiltsd meg nekik! 29 De Mózes így felelt neki: Engem akarsz féltékenyen védeni? Bárcsak az Úr egész népe próféta volna, és rájuk is kiárasztaná lelkét az Úr! 30 Ezután Mózes visszavonult a táborba Izráel véneivel együtt. 31 Akkor az Úr szelet támasztott, amely a tenger felől fürjeket sodort magával, és leszórta őket a táborra, innen is, onnan is egynapi távolságban a tábor körül, kétkönyöknyire a föld színén. 32 Akkor nekiállt a nép, és egész nap és egész éjjel, sőt az egész következő napon is gyűjtötték a fürjeket. Még aki keveset gyűjtött, az is gyűjtött tíz hómert, és szétterítették azokat a tábor körül. 33 De a hús még a foguk között volt, még meg sem rágták, amikor az Úr haragra gerjedt a nép ellen, és súlyos csapást mért a népre az Úr. 34 Azt a helyet Kibrót-Taavának nevezték el, mert ott temették el a telhetetlen népet. 35 Kibrót-Taavából elindult a nép Hacérót felé, majd Hacérótban tartózkodott.
Bibliaolvasó Kalauz – Szép Eduárd igemagyarázata
Izráel életében a nehéz időszak, illetve egyesek lázadása és elégedetlensége meghatározta a közösség életét. Mindez Mózesre is rányomja a bélyegét. A mi életünkben is jelentkezik az elkeseredés, a megtorpanás és a bizonytalanság. Ilyenkor talán Isten hűségében és hozzáállásában is kételkedünk, ahogy Mózes tette. Érkezik azonban a mennyei válasz: „Talán kevés ehhez az Úr ereje?” (23). Semmihez nem kevés az Úr ereje, csak bíznunk kell benne. Meg tud védeni, szeretetével gazdagítani tudja életünket, sőt Lelkét is ki akarja árasztani ránk.
RÉ21 78 RÉ 78 • IÉ Mk 9,17–27 • Zsolt 78
Vasárnapi korálének | 207 | Nagy Isten, néked zeng az ének
Heti zsoltár | 125 | Akik bíznak az Úr Istenben
„A nép pedig felkiáltott: Isten hangja ez, és nem emberé!” ApCsel 12,20–25
20 Heródes ellenséges indulattal volt a tírusziak és szidóniak iránt. De azok egy akarattal eljöttek hozzá, és miután megnyerték Blásztuszt, a király kamarását, békét kértek, mivel tartományuk a királytól kapta az élelmet. 21 A kitűzött napon Heródes felöltözött királyi ruhába, és a trónjára ülve beszédet intézett hozzájuk. 22 A nép pedig felkiáltott: Isten hangja ez, és nem emberé! 23 Az Úr angyala pedig azonnal lesújtott rá, amiért nem Istennek adta a dicsőséget. Férgek emésztették meg, így pusztult el. 24 Az Úr igéje pedig egyre szélesebb körben terjedt. 25 Barnabás és Saul, miután elvégezték szolgálatukat, visszatértek Jeruzsálemből, és magukkal vitték Jánost, akit Márknak is hívtak.
Az Ige mellett – Varga Vanda igemagyarázata
(22) „A nép pedig felkiáltott: Isten hangja ez, és nem emberé!” (ApCsel 12,20–25)
A bűneset óta álmodozik az ember arról, hogy Isten legyen. Újabb példáját látjuk ennek a mai történetünkben. Látunk egy vezetőt, aki fényességben akar látszódni (Flavius szerint ezüstös, csillogó ruhát viselt), látjuk a tömeget, aki megadja neki a béke (és ezáltal az élelem) kedvéért az isteni rangot, és látjuk a vezetőt, aki örömmel elfogadja, hogy isteni rangra emeljék. És látjuk Istent, aki angyalát küldve véget vet a színjátéknak. Nagy kérdés hát számunkra a mai napig is: melyek azok a tényezők életünkben, amelyek esetében a könnyebb út ígéretéért, az étel, a béke reményében egy szövetség kedvéért mi is Isten szavát véljük felfedezni az emberek szavaiban? Hol csúszik össze számunkra az emberi bölcsesség és az Isten kijelentése? Avagy mikor van akkora vágyunk hallani Isten szavát, hogy ott is azt véljük felfedezni, ahol valójában nincs? Sok Heródes-féle van ma is, akik azt akarják elhitetni, ők Istentől jövők. De fordíthatunk is a képen. Mikor mondjuk úgy a saját szavainkat, mintha Isten szavai volnának? Hol akarunk mi nagyobbaknak látszódni? Miért érezzük azt, hogy a szavainkat Isten nevével kell nyomatékosítani? Hol vágyunk több elismerésre? Hogyan, mikor teszed a saját szavaid Isten szavai elé?
