A mama ajándéka megvan? Bevásároltunk, a bejgli kész van, a fát hazavittük. Mit felejtettünk el? Huszonharmadikán elszaladok még vásárolni, huszonnegyedikén az én rokonaimhoz megyünk, huszonötödikén a te szüleidhez, de délelőtt még papáékhoz is be kell nézni. Állandó rohanásban telik a karácsony és az advent, nehéz akár csak egy percre is megállni szusszanni egyet. És még a munka is húzós, mert be kellene fejezni mindent karácsony előtt. Pedig nem erről kellene szólnia.
Egyetlen karácsonyra sem emlékszem, amelyet elrontott volna eggyel kevesebb ajándék vagy eggyel kevesebb sütemény. Csak abból volt gond, ha túl sok volt a feszültség és a rohanás.
Gyerekkorom karácsonyaiból is az élményekre, az együttlétre, az egész hangulatára emlékszem. Arra, hogy édesanyámmal hogy énekeltük a Mennyből az angyalt, hogy ki kellett menni a konyhába segíteni, hogy „tudjon jönni a Jézuska”, arra, hogy le tudtunk ülni kicsit együtt. Persze nem árt egy feldíszített fa, valami ennivaló meg pár gyertya vagy csillagszóró, de talán elvesztettük a fókuszt, hogy mi a körítés, és mi a lényeg.
A karácsonyfa sokaknál már nem szimbólum, csupán irányjelző az ajándékok kincstárához, Jézus vagy az angyalok pedig nem többek csomagfutárnál. Advent sem a várakozásról szól, hanem a rohanásról: még egy kis vásárlás, még egy kis munka az ünnepek előtt.
Fordított adventet élünk: nem az eljövetelt várjuk, hanem az egész végét. Én is éreztem már többször, és másoktól is hallottam, hogy a karácsony – vagy rosszabb esetben az advent – igazán csak december 27-én vagy még később kezdődött el.
A várakozás megélésében az sem segít, hogy a műadvent már novemberben elkezdődik a boltok kirakatában és a települések utcáinak díszítésében. A halottak napi gyertyákat és a halloweeni álarcokat rögtön mikulásokra és karácsonyi díszekre cserélik az üzletek polcain. A világ afelé hajt minket, hogy állandó ünnepben éljünk. Pedig az ünnep és a hétköznap elválasztása nagyon fontos lenne. A szent és a profán kettőse az emberiség történetében mindig is kiemelt szerepet játszott. Ha minden nap ünnep, akkor valójában egyik nap sem az. Ha összefolyik egymással a kettő, ember legyen a talpán, aki meg tudja élni az adventi várakozást, az ünnepek emelkedettségét.
Pedig néha nem kell hozzá sok. Az egyik emlékezetes karácsonyom előestéjét az egyetemi kollégiumban töltöttem. Alig páran maradtunk bent, de összebeszéltünk, és szenteste levonultunk a portára, ahol Józsi bácsi, a kedvenc portásunk egyedül üldögélt a fülkében, és az ablak mögötti kis pultját asztalfővé változtattuk azzal, hogy az üveg külső felén összetolt asztalok mellé leültünk. Mindenki hozta, amije volt: sütemény, pogácsa, egy kevés húsleves, egy üveg bor. Beszélgettünk egy jót a rögtönzött asztalközösségben.
Mert Jézus sem akkor lesz köztünk, ha kettőnél több ajándékot adtok, hanem ha „ketten vagy hárman összegyűlnek az én nevemben”. Értékeljük hát újra, mi is igazán fontos a karácsonyban, és fordítsuk vissza a reflektorokat az elintézendő dolgokról, az ajándékról, az evésről az együttlétre, a szeretetre és Jézus Krisztusra!