Van emberünk

Két hétig vívódott Timár Julianna, mit tegyen klinikai lelkigondozóként a járványidőszakban, mi lesz, ha ő viszi be a vírust az intenzív osztályra a beteg gyerekekhez. Máskor – megvallja – ő is félt, féltette a szeretteit, hogy vajon hazaviszi-e a vírust. – Ahogyan Isten vezetését kértem, szinte belém hasított a harminchét éve beteg ember története a Bethesda partjáról. „Nincs emberem” – mondja Jézusnak a férfi. Ekkor teljes békességet kaptam. A karanténhelyzetben még hangsúlyosabbá vált számomra a küldetés: mások emberévé válni.

Lelkigondozott, beszélgetett, a látogatási tilalom alatt ugyanis egy-egy szülő hetekig nem találkozhatott a családtagjaival, és ez súlyosbította a gyermekük betegsége miatt fennálló krízisállapotot. Miután a lelke megnyugodott, még sok feladat várt rá otthon is, hiszen meg kellett szervezni másodikos és harmadikos gyermekeinek távoktatását. Férje egy hónapig fizetés nélküli szabadságon volt, azután főleg éjszakai és hétvégi műszakokat vállalt, hogy felesége mehessen a kórházba. – Nehéz volt, szinte sosem találkoztunk, de hálásak vagyunk Istennek, hogy így meg tudtuk oldani. Tudom, senkinek sem volt könnyű ez az időszak.

A helytálláshoz a veszélyhelyzetben az otthoni, családi imaközösség adta neki az erőt. A gyermekeivel meg tudták beszélni, mi történik épp az országban, a világban, és közösen tudtak fohászkodni a betegekért, a gyászolókért, erőért, bölcsességért és megtérésekért. – Ez hatalmas erőforrás volt – mondja felszabadultan.

– A szarvasmarhatelep mellett volt a legjobb az internet. Otthon a szobaablakba tett telefonon kisebb feladatokat lehetett csak letölteni – ez már Wolf Ferencné Júlia, a Dencsházai Református Tanoda vezetőjének és egy galambosi fiúnak a története.

Bonyolultan működött a baranyai kisfalvas világban a koronavírus-járvány miatt elrendelt tantermen kívüli digitális oktatás. A tanoda vállalta, hogy segít eljuttatni az iskolai feladatokat azoknak a diákoknak, akik interneten nehezen vagy egyáltalán nem tudják elérni a leckét. Sok családban ugyanis luxuscikk az áram, és még nehezebb, ahol számítógép, laptop, de okostelefon sincs. Ebben a helyzetben érezte úgy Wolf Ferencné Júlia, hogy hiába múlt hatvanöt éves, hiába tartozik a veszélyeztetett korosztályba, mivel maga is cigány származású, most mennie kell, hiszen ösztönözheti a gyerekeket. A tanárnőben – ahogy ő mondja – volt „aprócska félelem”, de a lelkiismerete ezt diktálta.

Mentortársaival huszonöt tanulónak segítettek: volt, aki nyomtatva kérte a feladatot, másnak telefonon kellett elmagyarázni, mi a kérdés. Amikor Júlia úgy érezte, a másnapi matematikadolgozat előtt jobb, ha internetes hívás helyett személyesen tanulnak, akkor a kisdiákkal annak háza előtt, a padon ülve gyakorolták a matekpéldákat. Fárasztó volt a három hónap távoktatás, reggel héttől este nyolcig biztosan dolgozott – egyeztetett a tanárokkal, koordinálta, milyen feladatokat hova kell vinnie a tanoda sofőrjének – akihez időnként csatlakozott –, valamint telefonon, online és személyesen tartotta a kapcsolatot a gyerekekkel. Minden mentoráltjuk sikeresen be tudta fejezni az évet.

Júliát két dolog töltötte fel, amikor elfáradt: ha egy tanítványa jó jegyet kapott, illetve a minden reggel elolvasott napi ige. Bízott benne, hogy minden feladatát el tudja látni, és Isten vigyáz rá.

Éppen elkészült a fia születésnapi tortája, amikor megtudták, nem is találkozhatnak a járvány miatt. Kéri Erikának végül három hónapig kellett külön élnie férjétől és fiától. A munkahelye, a biharkeresztesi református idősotthon belső szabályzata ugyanis szigorú volt azokkal, akiknek a családjában külföldre utazó van. Kéri Erika családtagjai pedig Nagyváradra jártak dolgozni és gondot viselni férje kilencven fölötti szüleire. Mivel ez beleesett a román–magyar határ harminckilométeres körzetébe, szerencsére karanténkötelezettség nélkül átléphették azt. A családdal maradt a telefonálás és a messziről integetés.

Pihenni, aludni jóval kevesebbet tudott, mint máskor, főleg a járvány első szakaszában. – Ránk ült ez az egész – fogalmaz. – Nehéz, lelkileg is megterhelő időszak volt, ha nem református intézményben dolgozom, valószínűleg nem is tudtam volna végigcsinálni. Segített, hogy mindennap beszélgettünk Nagy Zsoltné intézményvezetővel.

Három-négy napokat dolgoztak úgy, hogy bent laktak a Gondviselés Háza Református Idősek Otthonában. Örül, hogy jobban megismerték egymást a munkatársaival, és gondozottjaik is nagyon hálásak voltak segítségükért. Kéri Erika büszke, hiszen az otthonban senki sem lett koronavírusos, és az izoláció alatt is voltak különleges alkalmaik: műsorral köszöntötték például egyik gondozottjukat századik születésnapja alkalmából. A lakók is szerveztek ünnepséget, köszönetet mondtak a munkatársaknak a járványidőszakban tett erőfeszítéseikért.

– A szolgálatunk még nagyobb és fontosabb lett, mint eddig. Felkészítettem a családom, hogy lehetséges, hogy a kórházba kell költöznöm – mondja Bencze János református lelkész, a Bethesda Gyermekkórház diakóniai igazgatója, a kórház alapítványának titkára. Végül erre nem került sor. Együtt járt munkába a feleségével, aki a kórház szomszédságában működő Schweitzer Albert Református Szeretetotthon munkatársa. Bencze János huszonkét éve dolgozik a kórházban, de ennyi időt még sosem töltött a munkahelyén, mint március óta. – Mégis akadt nekem ajándék ebben az időszakban is, hiszen fiunk feleségével és a két unokánkkal átmenetileg hozzánk költöztek a belvárosból. Ők szintén egészségügyi dolgozók – teszi hozzá.

A Bethesda egyik vezetőjeként Bencze János már márciusban önkéntesek segítségét kérte ötezer textilmaszk megvarrásához. Gyorsan terjedt az ötletük híre, gyülekezeti közösségek, hobbivarrással foglalkozó magánszemélyek ajánlották segítségüket. – Az első hetek feszülten teltek, ráterhelődött az emberre a bizonytalanság – emlékszik vissza a diakóniai igazgató. Ugyanakkor áradt a kórház felé a szeretet. Felajánlásokat kaptak: volt, aki ételt, gyümölcsöt vitt, mások védőeszközöket adtak, megint mások adójuk egy százalékával, sokan pedig imádságaikkal támogatták a kórházat. „Egymás terhét hordozzátok, és így töltsétek be Krisztus törvényét.” (Gal 6,2) – Az elmúlt hónapokban ez az ige adott erőt neki, ennek megvalósulását élték át. – Megtapasztaltuk, milyen fontos egymás terhének hordozása, és hogy minden váratlan, naponta új próbatétellel járó helyzetben számíthatunk egymásra a gyógyításban.

Évek óta dédelgette vállalkozásának ötletét Jánossy Kinga, a „Gyógyszerész a háznál” szakmai vezetője. A koronavírus-járvány pedig felerősítette az igényt arra, hogy házhoz szállítsák a gyógyszereket, beleértve a vényköteleseket, illetve szaktanácsot is adjanak, ne csak futárként funkcionáljanak. – A mi szakmánkban nem lehetett otthon maradni, a frontvonalban voltunk, és hogy ez mennyire igaz, jól mutatja, hogy az ellátottjaink között volt olyan, akiről beigazolódott, hogy elkapta az új típusú koronavírust. Hirtelen emelkedett a hívások száma, az elején létszámhiánnyal és átmeneti gyógyszerhiánnyal küszködtünk – idézi fel a március közepétől kezdődő fárasztó időszakot a gyógyszerész.

A szegedi Honvéd téri református gyülekezet tagja azt mondja, négyöt óránál többet nem aludt éjjelente, tudta, hogy C- és D-vitaminra, és persze vényköteles gyógyszereikre szükségük van az embereknek, méghozzá gyorsan. Munka volt hajnaltól, rendszerezni kellett a kiszállítások sorrendjét, közben nehézkesen lehetett gyógyszert rendelni a központból. Jánossy Kingát és munkatársait napról napra hajtotta a lelkesedés, hogy segítsenek a legveszélyeztetettebbeknek, elsősorban az időseknek. Találkozásmentes szállítást is vállaltak, azaz például ajtó elé tett dobozba helyezték a megrendelt gyógyszereket.

Fia éppen idén érettségizett, Jánossy Kinga azzal segíthette őt leginkább, hogy hét hétre a fertőzés lehetőségének elkerülése miatt külön költözött. – Ez nem volt könnyű döntés – sóhajtja. – Maradtak az erkélyjelenetek, őrzöm a virágszirmokat, amelyeket a fiaim szórtak le nekem. Minden napját az Ige melletti félórás elcsendesedésekkel indította, ő is ebből nyert erőt, bátorítást.

Gondoltunk már arra, hogy a siketeknek, nagyothallóknak lehetetlen szájról olvasni a maszkok korában? Hogy milyen fontos, hogy vírusveszélyben is eljusson hozzájuk az Ige és a segítség? A jelnyelvi tolmácsokat is új feladatok elé állította a járvány, és ezek közül csak apróság, hogy a koronavírus szónak még nem volt jele a magyar jelnyelvben, újat kellett találniuk.

A Siketmisszió kezdeményezésére már több mint tíz éve jelnyelvi tolmácsolással akadálymentesítik a református istentiszteleti közvetítéseket az állami televízióban, ahol a veszélyhelyzet miatt március óta szinte minden hétre jutott közvetítés. A tolmácsolást hárman látták el: Simon Istvánné Debrecenben, Kovács Zsuzsanna Budapesten tolmácsolt. Az ország további helyszíneire pedig Kompán Julianna utazik és utazott a járvány legbizonytalanabb heteiben is, mert úgy érzi, Isten küldi őt, rajta keresztül juthat el az ő üzenete a hallássérült testvérekhez is.

– Hit nélkül ezt a szolgálatot nem lehetne végezni – mondja. A visszajelzések szerint a siketek és nagyothallók is örültek, hogy most több akadálymentes istentiszteletet követhettek a képernyőn. Ebben az időszakban a Siketmisszió egyik hallássérült munkatársa a jelnyelvet tanuló hallók számára készített digitális tananyagot. – Ezen is jól látszik, hogy Isten használja a halló és hallássérült személyeket, hogy közeledjenek egymáshoz és hozzá még ezekben a nehéz helyzetekben is.

A járvány idején Julianna is a napi igeolvasásból merített erőt, kérésünkre kiemel egy aranymondást: „Bízzál az Úrban teljes szívből, és ne a magad eszére támaszkodj!” (Péld 3,5) Hozzáteszi: – Minden helyzetben megerősítés, hogy az Úrra tudunk nézni, vele együtt megyünk a szolgálatba. Akkor tényleg nincs mitől félnünk.