Néhány évig abban a kiváltságban volt részem, hogy rendszeresen óvodásokkal ebédelhettem. Megosztoztunk a levesgyöngyön, a tejbegrízen és a szülinapi tortákon. Hogy ki kivel ülhet egy asztalnál, azt mindig az óvó nénik mondták meg; ha hagyták volna, hogy mindenki oda üljön, ahová akar, nagy zűrzavar keletkezett volna.
Az ember szívében mindig ott rejlik az otthon képe: egy hely, ahol biztonságban érezheti magát, ahol megpihenhet, ahol az élet egyszerűbbé válik. A munkahelyemre tartottam, amikor megláttam egy férfit: koszos poharat szorongatva, rongyokba öltözve kéregetett. Elgondolkodtam, mi történik, ha megszűnik a nyugalmat és biztonságot jelentő otthon, ha utcára kerülve hideg járja át a testet, szél marja az arcot.
A vallási pluralizmus sok gondolkodó embert arra kényszerít, hogy semleges álláspontot foglaljon el az igazság kérdését illetően. Az egymással versengő világnézetek meg is béníthatják az embert, akinek a viselkedése ahhoz hasonlítható, mint amikor valaki egy nagy feladat előtt megrémül, és tartva attól, hogy a feladat elvégezhetetlen, inkább neki sem lát annak, húzza az időt. Mit válaszolhatunk erre keresztyénként?
