A betegség lélekformáló ereje

Hogyan lett kórházlelkész, eredetileg is erre érzett elhívást?
Hiszem, hogy Isten küldött ebbe a szolgálatba. Édesapám gyülekezeti lelkész volt, édesanyám pedig az egészségügyben dolgozott, a minta tehát adott volt. Egy kis faluban éltünk, ahol nem az egészségházba mentek a betegek, hanem jöttek a parókiára az injekciókért és a különféle egyszerű beavatkozásokért. Az otthonunkban láthattam, hogyan vannak jelen a szüleim ezekben a helyzetekben a beteg emberek mellett. Később az orvosi egyetemre akartam menni, többször is jelentkeztem, de nem vettek fel. Közben segédápolóként dolgoztam Szegeden, ahol a kiszolgáltatott és életvégi helyzetek mély benyomást tettek rám. Végül a teológiára kerültem, amelynek elvégzése közben ismét dolgoztam az egészségügyben, majd a tanulmányaim befejezése után jött egy lehetőség, hogy kórházlelkészként kezdjem el a szolgálatom. Akkor értettem meg, hogy ezek az utak szépen beépültek egy nagyobb képbe, és amiről korábban úgy gondoltam, hogy zsákutca vagy egy furcsa kitérő, értelmet nyert, minden a helyére került. Csodálom az Isten munkáját, hogy milyen nagy szervező, és mennyire nincsenek véletlenek és fölösleges útszakaszok az életünkben.

Említette, hogy nagy hatással voltak önre az életvégi helyzetek.
Huszonévesen a gyermekklinikán, az újszülött osztályon dolgoztam, az életvégi helyzetek babákat érintettek, akik valamilyen betegséggel születtek, és egy darabig nálunk küzdöttek az életükért. Fiatalként láttam, hogy a születés és a halál mennyire közel eshet egymáshoz, s ezek olyan titkok, amiket nem lehet teljesen megérteni. Eleinte minden kisbabát annyira megsirattam, hogy a kollégáim féltettek, és mondták, hogy „nem lehet mindenkivel meghalni”. Szembesülnünk kellett azzal, hogy az élet Isten ajándéka, és ő tudhatja csak, meddig tart. A mi feladatunk, hogy a tőlünk telhetőt megtegyük, amire ott, abban a helyzetben képesek vagyunk, hogy a másiknak egy picit könnyebb legyen.

Hogyan lehet „nem meghalni mindenkivel”, de mégis jelen lenni, akár a haldoklókkal is?
A szolgálatomban valójában kis területet jelentenek a haldoklók, sokkal inkább a betegek mellett kell lennem. Haldoklók felé akkor szolgálok, hogyha valamilyen kapcsolat már kialakult velük, vagy a család kéri, hogy legyek ott és kísérjem. Ezek hatalmas mélységek és magasságok, egészen más valaki mellett megállni egyszer, vagy heteken keresztül követni, ahogy egyre gyengébb, végül pedig eltávozik. Fontos tapasztalatom, hogy amikor már nincs tere az emberi szónak, a szeretetnek akkor is van hely. A szeretetteli jelenlétnek – pusztán a jelenlétnek is – óriási hatása van, és csodálatos az Isten szavának ereje, az imádság hatása.

Manapság már sok kórház biztosít pszichológust. Miben tud mást adni hozzájuk képest egy lelkész?
A pszichés támogatásra nagyon nagy szükség van, előfordul, hogy a pszichológus is beszél spirituális erőforrásokról, foglalkozik a spiritualitással, ha a beteg nyitott rá. A lelkigondozói szolgálatunkban viszont átéljük, hogy egy másik erőtérben vagyunk jelen, hisszük, hogy ebben ott van Jézus Krisztus. Tehát nemcsak két ember találkozása ez, hanem egy különös erőtér, amelyben sokszor olyan mélységek és magasságok tárulnak fel, amelyek kapaszkodót adhatnak. Természetesen nemcsak hívőkkel beszélgetünk, hanem sokszor olyanokkal is, akik keresnek „valamit”, nem tudják megfogalmazni, hogy mi az, amire vágynak, de érzékelnek egy nagy űrt, hiányt, és erről egy lelkésszel akarnak beszélni. Csodálatos ajándék, hogy beszélhetünk nekik az Isten szeretetéről, jelenlétéről, kegyelméről, gondviseléséről. Tehát nem feltétlenül a témák lesznek másak, mint egy pszichológusnál, a lelkigondozásban is sokszor megjelenik a pszichés támogatás, de a tér más, a közeg más. Isten jelenlétében keressük, hogy mi az a távlat, amit ő kinyit. Hogyha abszolút semmilyen továbblépési lehetőséget nem látunk, Istennek akkor is van terve.

Hogyan reagál például egy nem hívő beteg, ha elmondják neki, Isten szereti, gondját viseli?
Minden egyes élethelyzet más, minden egyes ember más, nálunk nincsenek protokollok, nincsenek olyan sémák, hogy erre a diagnózisra ez a válaszunk, ez a megoldásunk. Fontos együtt haladni a beteggel a gondolataiban, kérdéseiben. Gyakran elhangzik, hogy ki az az Isten, aki megengedte, hogy vele ez megtörténjen, hol van az ő jósága. Egyébként a munkánk nem attól lesz lelkigondozás, hogy feltétlenül Isten gondviseléséről és kegyelméről kezdünk beszélni, de fontos, hogy az adott élethelyzetben megérezze a beszélgetőpartnerünk, hogy valami több történik vele, mint egy biológiai folyamat. Valaki jelen van, aki szereti őt, és terve van vele. Sokszor egy ilyen beszélgetés segít abban, hogy nagyobb távlatból tudják látni a betegek a saját helyzetüket. Pedig sokszor csak azért keresnek meg bennünket, hogy meghallgassuk őket. Nemrégiben fogalmazta meg egy beteg, hogy nagyon jó, hogy végighallgattam, neki ez most többet jelentett, mint sok segítővel folytatott beszélgetés. Amikor megkérdeztem, hogy miért, akkor azt válaszolta, hogy „nem tudom megmagyarázni, de itt teljesen megnyugodott a lelkem”.

Kiemelte, hogy a betegség során valami többről van szó, mint puszta testi folyamatokról. Nemrégiben sokat foglalkozott a sajtó az aktív eutanázia kérdésével, és úgy tűnt, a társadalom jelentős része nem gondolja, hogy mindez több lenne a puszta biológiánál.
A betegek is kérdezgettek az eutanáziáról. Erre nincs könnyű és gyors válasz, semmiképpen sem szeretnék erre így reagálni, hiszen senkinek a szenvedését hordozni, érezni nem tudjuk. Azt csak az érzi, aki benne van. Érdemes viszont azon elgondolkodni, hogy mennyivel szélesebb a kép, mint amit a beteg lát, érez. A családtagok például rendszeresen számolnak be egy-egy súlyos vagy gyógyíthatatlan beteg ember ágya mellett, hogy rengeteget tanulnak a betegtől a betegséghordozásról, arról, hogy mi az igazán fontos. Miközben a beteg azt érzi, hogy értelmetlen már minden, a család azt mondja, hogy példaként jár előttük. Előfordul, hogy pusztán a tény, hogy még mindig közöttük van, még mehetnek hozzá, ad valami megmagyarázhatatlan érzést, erősíti a szeretetet, készíti az elválást a hozzátartozókban, tehát sokkal több történik, mint gondoljuk. A betegség része a család, a gyerekek, az unokák, a betegtárs, a szomszéd ágyon fekvő életének. Ezt is sokszor hallottam már egy-egy betegtől, hogy „igaz, hogy én nagyon kínlódom, de a mellettem levő ágyon fekvő…, mindig csodálkozom rajta. Hogy bírja mindezt?” Ha ezt így próbálom nézni, attól még nem lesz kisebb a saját szenvedésem, de talán más szempontok is megjelenhetnek.

Milyen szempontokra gondol pontosan?
A betegségek átjárók. Sokszor kérdezik meg, hogy miért engedi mindezt az Isten. Az a tapasztalatom, hogy a betegség egy olyan eszköz, a betegágy egy olyan iskola, amit nem lehet mással helyettesíteni. Azzal, hogy Isten benne hagyta az emberi életben a betegség lehetőségét, azzal formál bennünket. Hiszem, hogy a betegségek által tényleg változhatunk, és ezt nagyon sok páciens életén látom. Hogyha egy beteg fel tudja tenni azt a kérdést, hogy „mi végre”, „mit munkál mindez bennem”, akkor ez eszközzé válhat a formálódásukban.

Milyen lehetőségei vannak a jelenleg szolgáló kórházlelkészeknek?
Jelenleg 45 református kórházlelkész dolgozik az ország 33 városában, néhány nagyobb, összevont kórházban akár több lelkész is. Ez a szám persze lehetne sokkal nagyobb is, de ennek egyelőre anyagi lehetőségek is határt szabnak. A mozgástér nehéz kérdés, mert például mit kezd egy darab kórházlelkész egy kétezer-ötszáz ágyas intézményben, ahol több mint kétezren dolgoznak, és folyamatosan cserélődnek a betegek. A kisebb kórházakban tud talán hatásosabb lenni a szolgálat, ahol a lelkész ismer mindenkit. Az intézményekben kicsit mindig külsősök vagyunk, vendégek, bár a szolgálat kezdete óta eltelt harminc évben természetesebbé vált a jelenlétünk.

Hogy néz ki ez a szolgálat a hétköznapokban: a kórházlelkész járja a kórtermeket, vagy csak kérésre mehet be a páciensekhez?
Kórháza és kórházlelkésze válogatja. Hatalmas lehetőség, ha járhatjuk a kórtermeket, de egy idő után már nehéz ezt megtenni, mert ha ismerik, akkor folyamatosan jönnek a kérések. Egyrészt a betegektől, akik korábban már átélték ezt a fajta törődést, lelki támogatást, és amikor ismét bekerülnek a kórházba, kérik a látogatást. Előfordul, hogy egy-egy gyülekezetből jön az információ, hogy a közösségük egy tagja bekerült. A családtagok is szoktak jelezni, főként, amikor látogatási tilalom, zárlat van egy kórházban, hogy legyen valaki a szerettük mellett. Elég általános az is, ha a személyzet jelzi, hogy látták, valaki sírdogált, látogassuk meg. Többféle módon megtörténhet a kapcsolatfelvétel, olyan is adódik, hogy keresünk valakit, de a szobatársnak lesz igazán szüksége ránk. Ezeket a találkozásokat nem lehet mindig megtervezni.

A kórházi dolgozók felé is szolgál a lelkész?
Hisszük és valljuk, hogy a kórházlelkész a betegekhez, a családtagokhoz és a dolgozókhoz is küldetett. Ugyanakkor a dolgozók nagyon leterheltek, és azt éljük meg, hogy ők a legnehezebben megközelíthetőek, kivéve, ha az életük krízisbe került. Az a tapasztalat, hogy sokszor egy válás, betegség, egy családi probléma miatt keresik meg a lelkészt, vagy csak egyszerűen azt kérik, hogy imádkozzunk értük, a gyermekükért, és ebből kerekedik egy beszélgetés.

Van gyülekezete egy kórházlelkésznek?
Az egészen biztos, hogy nem a kórház a gyülekezete – magam is így indultam annak idején –, de ez nem működik. Már csak azért sem, mert a kórházakat állandó jövés-menés jellemzi. Az intézmények egyébként is betegellátó osztályokban működnek, ahol már adottak a kis közösségek, mi pedig ingázunk az osztályok között, tehát sehová sem tartozunk teljesen. Óriási ajándék, amikor valamelyik stábnak a részévé tudunk válni. Minden kórházlelkésznek van saját gyülekezete, ez nemcsak elvárás, hanem természetes is. Hogy mennyire tudunk ott beépülni, jelen lenni, alkalmakon részt venni, az nagyon eltérő és sokszor esetleges. A kórházlelkészek közel fele egyébként részmunkaidőben dolgozik, és mellette egy kisebb gyülekezetben szolgál.

Hogyan találják meg ezt a hivatást a lelkészek?
Jeremiásnál olvashatjuk: „Mielőtt megformáltalak az anyaméhben, már ismertelek, és mielőtt a világra jöttél, megszenteltelek, népek prófétájává tettelek.” (Jer 1,5) Az Úrnak a kezdetektől van egy terve, célja az életünkkel. Több kórházlelkész társam is egészségügyi középiskolába járt, és akkor még nem gondolták, hogy lelkipásztorok lesznek, különösképpen nem azt, hogy kórházlelkészek. Előfordul az is, hogy valakit korábbi nehézségei, küzdelmei vezetnek közénk, mert átélték, milyen nagy ajándék, ha a mélységekben valaki áll mellettünk.

Hogyan képes egy kórházlelkész kiegyensúlyozott maradni, ha egész nap magasságokkal és mélységekkel találkozik?
A Krisztussal való élő kapcsolat által, ahol letehetjük a terheket és feltöltődhetünk, enélkül nem megy. Folyamatosan meg kell újulnunk a hitben, emberi oldalról pedig meg kell tanulnunk, hogy hol vannak a határok, hogyan lehet határokat húzni. Folyamatosan képezhetjük magunkat, jó közösséget alakítottunk ki, ha nem is túl gyakran, de tudunk találkozni és beszélgetni egymással. Vannak szakmai találkozások, műhelymunkák, szupervíziós és mentori csoportok. Ezek mind jó lehetőségek, és persze ránk is érvényes: „Mindenre van erőm Krisztusban, aki megerősít engem.” Hála ezért neki!