„Az igaz hit melletti bajvívás ma is a keresztyén és nemzeti identitásunk melletti kiállást jelenti”

– A református egyházban ma is jól csengő nevű Pest környéki faluban, Őrbottyánban született, és hitbeli eszmélése is ott történt meg még gyerekkorában. Úgy tudom, meghatározó volt ebben a helyi református közösség lelkisége. Hogy emlékszik ezekre az évekre? Illetve a lelkipásztor, a gyülekezet mellett a családjának milyen szerepe volt ebben?

– Születésemkor a falut még Őrszentmiklósnak hívták, mai nevét csak 1970-ben kapta, amikor összevonták a szomszédos Vácbottyánnal. Életem fizikai értelemben is a református egyház kerítésein belül indult: szüleim azt a körülbelül huszonnyolc holdas gazdaságot vezették, amely az „özvegy papnék otthonát” látta el nagyrészt önfenntartó módon. Amíg ők dolgoztak, addig az idős lelkészfeleségek kézről kézre adtak. A gyermektelen özvegyek rám ontották összes anyai, nagyanyai szeretetüket, belemártva engem a bibliai történetek, zsoltárok, népmesék és népdalok világába. Különösen mély és kölcsönös szimpátia alakult ki közöttünk Kupay Dénesné Erzsike nénivel, aki egy tiszáninneni esperes özvegye volt, és akinek gyöngybetűs verseit a mai napig őrzöm. Ebbe az idilli helyzetbe szólt bele a háború: édesapámat behívták katonának, aki 1945 tavaszán elesett a dunántúli harcokban.

– Hogyan boldogultak a családfő elvesztése után?

– Anyai nagyszüleimhez költöztünk. Nagyapám presbiter volt, vele mentem vasárnaponként kétszer is a templomba, itt tanultam meg a karzatra kitett római és arab énekszámokat, sőt a lassú, vontatott énekléssel észrevétlenül olvasni is megtanultam. Ebben az időben került az őrszentmiklósi gyülekezetbe a felvidéki ébredés emblematikus alakja, Nehézy Károly lelkipásztor, akit a diakonisszákkal, munkatársakkal együtt telepítettek ki. Ő nagyszerű pedagógus volt, akinek sokat köszönhetek. Nyolc évig hitoktatóm és a konfirmáló lelkipásztorom is ő volt. Életéről és szolgálatáról a 2012-ben megjelent „…mint tyúk a kiscsirkéit” című könyvemben írtam.

– Az ifjúsági missziót ön is mindig fontosnak tartotta. Első önálló gyülekezetében, a pomáziban a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján két ifjúsági kör is működött, Tahiban pedig ifjúsági konferenciákat szerveztek. Ugyancsak ebben az időben kezdett tanítani a teológián, a tudományos pálya kibontakoztatásának lehetősége mellett erre is az ifjúsággal való foglalkozás lehetőségeként tekintett. Honnét ez az elkötelezettség az ifjúsági munka iránt?

– Az ifjúsági munka meggyőződésem szerint a katechézisnél kezdődik, amely része a missziói-keresztelési parancsnak (Mt 28,18–20). A teológiáról kikerülve Fóton két iskola két-két csoportjában kezdtem a hitoktatást, emellett az ifjúsági csoportokat is vezettem. Itt szembesültem azzal, hogy a teológián a pedagógiai képzésünk sem elmélyült, sem gyakorlatias nem volt igazán. Ijedtemben egy tanár szakos barátomtól kértem segítséget, aki összehozott az ELTE egyik neves keresztyén tanárával. Ő vállalta, hogy ellát irodalommal, sőt alkalmanként erről el is beszélgetett velem. A konfirmációi előkészítőket igyekeztem nemcsak tartalmassá, hanem élményszerűvé is tenni. Az első alkalmat mindig az egyház „legmagasabb pontján”, a toronyban kezdtük. Megszólaltattuk a harangokat, aztán a karzaton az orgonát, megnéztük a templom berendezéseit, végül a felfedezőút a régi anyakönyvek, feljegyzések lapozgatásával fejeződött be a lelkészi hivatalban. A viszonylag nagy múltú pomázi gyülekezet esetében a történeti folyamatosságba kapcsolódás megragadta a fiatalokat. A teológiára kerülve nagyszerű fiatal munkatársakat is kaptam ehhez a munkához Koczó Zsófia, Nagy Péter, Vörös Éva, Lassu Gábor és Tímár Gabriella személyében. Isten különös kegyelmének tartom, hogy a konfirmáló csoportok tagjainak nagy része így aktív tagja maradt a gyülekezetnek, sőt sokukkal presbiterként, énekkari tagként még ma is találkozom.

– És Tahi?

– Botcsinálta pedagógusként az egyházkerület is „ifjúsági szakemberként” tekintett rám, katechetikai előadó lettem, majd a tahi ifjúsági konferenciák egyik szervezője. A nyolcvanas évek végén először egy hetet engedélyeztek, amelyre – hála Istennek – többszörös túljelentkezés volt, így korcsoportonként kellett szétosztanunk a fiatalokat. Azután puhult a diktatúra, és már négy hetet oszthattunk szét több száz résztvevő között. Nagyon jó előadói, vezetői gárdával dolgozhattam együtt, akikkel lelkileg és szakmailag is előre felkészültünk. Máig hálás vagyok azért, hogy később a teológián sok olyan tahi konferenciázóval újra találkoztam, akik egyházunk kiváló lelkipásztorai lettek azóta. Ők maguk a válasz arra a kérdésre, hogy miért fontos ez a munka, amit – hála Istennek – ma már szabadon és olyan keretek között is végezhet egyházunk, mint például a Csillagpont.

– A kilencvenes években az ifjúsági misszió egy speciális ágának megszületésénél, a budapesti egyetemi gyülekezet újraindításánál is bábáskodott. A Károli-egyetemnek pedig egy ideig rektora is volt. Hogy látja ma a református értelmiség utánpótlásának a helyzetét?

– Még 1989 tavaszán született elhatározás a teológusok között arról, hogy szervezzünk egyetemistáknak istentiszteletet. Katechetikai előadóként vállaltam, hogy a szervezeti kereteket biztosítjuk hozzá. Lelkes és szolgálatkész szervezőcsapat toborzódott, velük olyan liturgiát állítottunk össze, amely a fiatalok széleskörű részvételét és a családias légkört egyszerre biztosította. Ismeretségi körünkből kikerült egy olyan református oktatói gárda is – professzoroktól a tanársegédekig –, amelynek tagjai ugyancsak aktív látogatói és szolgálattevői lettek a szerda esti alkalmaknak. Lányom akkor a Zeneakadémián tanult, ő szervezte a liturgia zenei részét az ottani hallgatók részvételével. Az volt a cél, hogy ne csak a liturgikus alkalom fogja össze a jövendő református értelmiségét, hanem az azonos szakmákhoz tartozók alakítsanak olyan köröket, ahol összekapcsolódhat a hit és a világi hivatás. Úgy látom, hogy ez leginkább a mérnökök között valósult meg mára. Természetesen kellett ehhez egy olyan magasan kvalifikált műszaki értelmiségi, mint Németh Balázs, aki a Károli Gáspár Református Egyetem Hittudományi Karán kiválóan végzett lelkipásztor is egyben. Remélem, hogy ez a kezdeményezés követőkre talál a többi szakmában is. Úgy látom, hogy a reformáció félévezredes hagyományához akkor leszünk leginkább hűek, ha a hit és a mindennapi élet világát egyre inkább össze tudjuk kapcsolni. Abban reménykedem, hogy a Károli-egyetem is egyre inkább be fogja tölteni ezt az integráló szerepet.

– Pár éve az egyetemi gyülekezet 25. születésnapján prédikációjához ugyanazt a textust választotta, mint annak idején az újrainduláskor. Melyik volt ez az ige, és mi volt negyed századdal ezelőtt, illetve mi volt most az üzenete a református fiatalok számára?

– A 42. zsoltár volt a textus. Az első alkalommal különösen aktuálisnak éreztem azt a kérdést, amellyel az idegen messzeségbe szakad zsoltáros és egy ateista diktatúrából szabaduló ember találkozott: „Hol van a te Istened?” Érezhette ezt gúnynak, de a hitvallás állapotának is. A keresztyén válasznak ma is tudnia kell, hol van az a hely, ahol és Akiben Isten mindent elmondott magáról, és ahol ma is megtalálható. Nem kell szégyellni a könnyeinket, elkeseredésünket bizonyos jelek láttán. De elcsüggedni mégsem szabad. A keresztyén egzisztencia ebben a feszültségben él. Azt hiszem, ma is ezt mondanám.

– Ott volt a szárszói értelmiségi konferenciák újraindításánál is. Aztán a kezdeti lendület ellenére a tanácskozásokat éveken át mégsem szervezte meg a református egyház.

– Az első konferenciákat még tábori körülmények között tartottuk, de ebben is hasonlítottak a nagy útkereső történelmi előzményekre. A nagy előnyük éppen abban volt, hogy az egyetemisták tábora együtt volt az idősebb értelmiségiekével, akik között még sokan voltak az 1942–43-as konferencia résztvevői. A folyamatosság szempontjából ez akár ideális helyzet is lehetett volna. A nemzedéki különbségekből adódhattak feszültségek, de ezek nem annyira a résztvevők, hanem inkább a két csoport szervezői között éleződtek ki. Ennek azután az lett a szomorú folytatása, hogy az egyetemisták konferenciája otthagyta Szárszót, míg végül ott egészen abba is maradtak ezek a találkozások. Részben magyarázatul szolgál, hogy az új épületkomplexum komfortfokozata már jelentősen megnövelte a részvételi költségeket. Ez sem az egyetemisták, sem a nyugdíjasok részvételét nem segítette elő.

– A református egyház ismét a szárszói konferenciasorozat folytatásáról döntött. Ön szerint milyennek kell lennie egy ilyen találkozónak, milyen kérdéseket kell feszegetniük a résztvevőknek? Úgy is feltehetném a kérdést, elsősorban egyházi vagy társadalmi témákkal kellene-e foglalkozniuk ön szerint, illetve melyek a legégetőbb problémák számunkra?

– Úgy gondolom, hogy Szárszó hagyománya ma is kijelöli a tájékozódás irányát. A háborús évek veszélyhelyzetének tudatában sokféle hátterű ember próbált feleletet találni a „hogyan tovább?” kérdéseire. Nem az a döntő, hogy kinek volt és később kinek lett igaza, hanem az, hogy együtt keresték a megoldást úgy, hogy a bibliakörökben és az áhítatokon is együtt ültek. Ma nehezebb lenne ilyen nemzeti, politikai konszenzust létrehozni, de a református identitás ma is lehet olyan kapocs, amely párbeszédet biztosíthat a létünket és jövőnket meghatározó kérdésekben. Nem gondolom, hogy az egyházi és társadalmi problémákat vagylagosan kellene kezelni. Olyan őszinte légkörre van szükség, amelyben tabuk nélkül lehet az evangélium fényében vizsgálni minden kérdést. Politikai korrektség helyett a bibliai korrektség beszédmódját kell követni: legyen az igen igen és a nem nem (Mt 5,37).

– Visszatérve még pár szó erejéig a kezdetekre… Lelkésznek, tehát teológiára nyilván a missziói elhivatottság, a gyülekezeti munka miatt megy valaki, nem azért, hogy kutató legyen. Hogy lett gyülekezeti lelkipásztorból tudós lelkipásztor? Nem vágyott vissza soha a gyülekezetbe?

– Nem éreztem semmilyen ellentétet a kettő között. A lelkészképzés is a gyülekezeti misszióért van. A teológia tudománya pedig lelkipásztorként is érdekelt. A „tiszteletes és tudós” lelkipásztor eszményének a református tradícióban nagy hagyománya van. Hallgatóimnak szoktam mondani, hogy a legnehezebb teológiai kérdéseket a gyermekek teszik fel a hittanórán. Akinek nincs rend a fejében és a szívében, az éppen őket vezeti félre. Nyilvánvaló, hogy megvan annak is az előnye, amikor az embernek már nem kell foglalkoznia napi gyülekezetszervezési, -építési kérdésekkel, csak a tudománnyal és a tanítással. De akkor sem szűnünk meg lelkipásztorok lenni, ha éppen más területen kell az egyházban szolgálatot teljesíteni. Erről a sokféleségről szép tanítást ad Pál apostol az 1Kor 12-ben. Hála Istennek sehonnan sem vágyódtam el és sehova sem vágyódtam vissza. Minden szolgálatomra hálával emlékezem, noha sok mulasztásomra, tévedésemre is úgy gondolok vissza, hogy hiszek a bűnök bocsánatában és a mindenre elégséges kegyelemben. Meg abban is, hogy ezt a megértő és megbocsátó szeretetet azoktól is megkapom, akik között szolgálhattam.

– Ön is a neves teológus, Vályi Nagy Ervin tanítványa. Hogy emlékszik a professzorra, mi az, amit neki köszönhet igazán?

– Annyiban igaz rám, hogy Vályi Nagy Ervin tanítványa vagyok, hogy én voltam rövid professzorsága alatt egyetlen doktorandusza, majd később tanszéki utóda lettem. Sajnos elég későn, csak a nyolcvanas években találkoztunk, addig csak az írásaiból ismertem őt. Az ezekből áradó intellektuális és emberi érték tiszteletet váltott ki belőlem, és örülök, hogy ez a rövid, néhány esztendős közös munkánk során barátsággá mélyült. Bár neveltetésünk, habitusunk sok szempontból különbözik, igyekeztem az ő széleskörű teológiai műveltségéhez felnőni, örökségét ápolni. Ma leginkább a volt tanítványaival ápolt kapcsolat köt össze bennünket, hiszen volt olyan, aki doktori dolgozatát nála kezdte el, de korai betegsége és nyugalomba vonulása miatt már csak nálam fejezhette be.

– Mely tanárai voltak még meghatározók a teológussá válásában?

– Több egykori professzoromra is hálával gondolok. Czeglédy István kiváló pedagógiája volt rám nagy hatással, de az egyház- és szellemtörténetet Bucsay Mihály kedveltette meg velem. Sokszor idézem fel igehirdetésekre készülve Bodonhelyi József gyakorlati teológus bölcs tanácsait, aki igényességre tanított mind a tartalom, mind a forma tekintetében. Amint egyre idősödöm, egyre nagyobb megértéssel gondolok vissza egykori tanáraimra, hiszen igen nehéz időkben és mostoha körülmények között igyekeztek európai színvonalú képzést biztosítani számunkra. Ebben van némi önző reménység is, hogy talán lesz egy-két olyan volt tanítványom, aki nyugdíjas korában majd ilyen megértő szeretettel emlékezik rám is. A nemzedékek összekapcsolódása az egyház egyik örök titka számomra.

– Tudósként sem szakadt el az emberektől, újságíróként is alapvető élményem, hogy mindig közérthetően, világosan beszél. Tudatos törekvés ez önben, vagy inkább magától értetődő adottság?

– Még sohasem gondolkodtam ezen a kérdésen. Lelkipásztorként és tanárként természetesnek tartom, hogy úgy beszéljek, hogy mások is értsék, mit akarok mondani. Az egyházban a jézusi mércének kell irányadónak lennie, hiszen ő az elvont és nehéz gondolatokat is nagyon egyszerűen, példázatokban és képekben tudta elmondani. Irtózom az ellenkezőjétől, attól, ha valaki nagyon egyszerű közhelyeket is érthetetlen bonyolultsággal tud csak közölni.

– Az elmúlt évek és az idei is a nagy ünnepekről szól: Kálvin János születésére és halálára, a reformáció kezdetére, hitvallási dokumentumok megjelenésére és elfogadására emlékeztetnek minket a kerek évfordulók. Melyek a dogmatikus, a rendszeres teológus és az etikus legfontosabb teendői az ilyen kiemelt években?

– A kerek évfordulók természete, hogy visszatekintésre, számadásra késztetnek. Az emlékezés bibliai parancs is. Megvan persze a veszélye is, mert formálissá válhat minden ünnepi megemlékezés. A rendszeres teológia jellegénél fogva kritikai, minőségvizsgáló funkciót tölt be ilyenkor is. A hitvallásoknak, a reformátoroknak a felidézése azonban éppen a dogmatikának és etikának adhat inspirációt. Isten népe a történelem útján halad. Nem élhet a tegnap még érvényes válaszokból. Ma kell tájékozódnunk és megvizsgálnunk, hogy mi a jó, mi Isten akarata ma az egyház számára. Az atyák válaszai azért fontosak, mert nekünk is ugyanazt az utat kell végigjárnunk az igazság keresésében, amelyet ők jártak a maguk korában. A közösen felismert igazsághoz pedig ragaszkodnunk kell. Nem a korszellemhez, hanem Isten Igéjéhez kell igazodnunk. A kerek évfordulók erre emlékeztetnek. És természetesen a hálaadásra is köteleznek. Hitünknek, kultúránknak olyan gazdag a kincstára, hogy onnan „ót és újat hozhatunk elő” (Mt 13,51–53).

– Legutóbbi önálló kötete tavaly jelent meg Kálvin olvasása közben címmel. Mire jött rá a reformátor iratait tanulmányozva, milyen élmények érték, és mit üzen nekünk Kálvin ma, a reformáció ötszázadik évében?

– Gyermekkorom óta Kálvin olvasója vagyok, és mindig lenyűgözött az a világos vezérfonal, rendszer, amelyre felfűzte a szerteágazó bibliai üzenetet. Egyre inkább úgy láttam, hogy Kálvin azért fogta át teljességelvűen az élet minden területét, mert egyedülállóan viszonyult az Ószövetséghez. Mi is ugyanúgy vándorló népe vagyunk Istennek, mint Izráel, ezért nem léphetünk át azokon a földi, gazdasági, politikai realitásokon, amelyekkel ez a nép találkozott történelmi küzdelmei során. Nem véletlen, hogy ezt az analógiát látták a magyar reformátorok is a 16. századi magyar sorskérdésekre nézve. Azután abban is sajátos az ő teológiája, hogy Isten dicsőségének a főbejáratán keresztül közelítette meg mind a Biblia, mind az emberi élet kérdéseit. Jó lenne következetesen érvényesíteni ezt a sorrendet, mert különben a teológia is belebonyolódik az emberközpontú világ hálójába.

– A napjaink emberét talán leginkább aggasztó témákkal is foglalkozott egy-egy tanulmányban az elmúlt években: ezek pedig a migráció és az európai kultúra jövőjének kérdései. Hogyan tudná összefoglalni álláspontját ezzel a nem éppen egyszerű problémakörrel kapcsolatban?

– A bibliai üzenet arra tanít, hogy éppen az apokaliptikus időkben nem szabad megrémülni, hanem józan nyugalommal kell cselekedni az „alapok megrendülésének” idején is. Mi most számos szilárd alapnak hitt dolog megrendülését éljük át. A Heidelbergi Káté hasonlóan nehéz időkben arra tanított: királyi tisztünkből következik, hogy a „bűn és Sátán ellen szabad lelkiismerettel harcoljunk” (32. kérdés-felelet). A reformáció korának énekei, zsoltárai is ennek a küzdelemnek vállalására buzdítanak. Az igaz hit melletti „bajvívás” ma is a kultúránk, a keresztyén és nemzeti identitásunk melletti kiállást jelenti. Erre az iskolákban, a nyilvánosság előtti megszólalásokban számos lehetőség van. A gyávaság, meghátrálás éppen olyan rossz magatartás, mint az agresszió, az indulatok felkorbácsolása. Ugyanakkor többet kellene szólnunk és imádkoznunk napjaink üldözött és mártír keresztyénjeiért. A mi jelenlegi békénk és nyugalmunk nem vezethet közönyhöz és passzivitáshoz.

– Molnár Mária misszionárius a két világháború között iskolát alapított a pápuák földjén. Az intézmény máig működik az őserdei faluban, de a magyar gyülekezetek adománya, az iskola harangja a második világháború idején Molnár Máriához hasonlóan a japánok áldozata lett. Önnek szívügye a harang pótlása. Hogy áll ez a kezdeményezés?

– Éppen a Nehézy Károlyról írt könyv kapcsán idéződött fel bennem a pitilui harang története, amely az ő felvidéki gyülekezetéből, Kisújfaluról került ki a Molnár Mária által alapított gyülekezetbe. A könyv vételárát a Dunamelléki Egyházkerület kiegészítésével éppen arra fordítottuk, hogy egy kisebb, de szépen csengő harang kerüljön újra oda, megörökítve mind a mártír misszionárius, mind egykori lelkipásztorom emlékét. Ez a harang az őrbottyáni műhelyben elkészült és csak a szállításra vár. Remélem, hogy a reformáció évében ez a harang egyházunkat újra összeköti távoli testvéreinkkel, akik a mai napig a mi nyelvünkön ismerik a „harang” kifejezést.