Felettünk van Isten, aki az egészet igazgatja

A lelkigyakorlat ötlete a Magyarországi Református Egyház Bethesda Gyermekkórházától származik, ahol az egészségügyi dolgozók számára szerveztek hasonló programot. Az eseményen a szociális dolgozók specifikus témákat feldolgozó beszámolókat hallhattak a drogmisszió munkatársaitól, ezt követően csoportokban oszthatták meg gondolataikat, tapasztalataikat, vagy kérhettek tanácsot szaktársaiktól. A lelkigyakorlat második napjára érkezve összeszokott csapat fogadott minket. Az eseményen csaknem hatvanan vesznek részt, tudtuk meg Erdős Eszter lelkésztől, a Ráckeresztúri Drogterápiás Otthon vezetőjétől. Ő és csapata bízik abban, hogy híre megy a mostani hétvégének, és ennek köszönhetően évről évre egyre nagyobb számú érdeklődőt fogadhatnak köreikbe.

A résztvevők lassan megtöltötték a konferenciatermet, ahol Ferencz Csaba pszichiáter előadása kezdődött éppen. A szakember a pszichiáter és a szenvedélybeteg közti kapcsolatok helyes határainak megtartását, valamint a közelség és a távolság megfelelő beállításának fontosságát hangsúlyozta előadásában. Mondandóját személyes példával támasztotta alá. Beszámolt róla, hogy első önkontrollvesztése háromévesen történt, amikor túlevés miatt került kórházba. Később gyógyszer- és alkoholfüggőséggel küzdött. Elmondása szerint betegsége mélypontra taszította, amelyből önmaga újraépítése a mai napig tart. Munkájában a függőségei miatt sem volt könnyű a határok felállítása, azonban azóta terápiás eszközként tekint a klienskapcsolatban a közelség-távolság beállítására.

– Ez nálam két részre oszlik. Az egyik a kapcsolat bizalmát megadó távolság, amelynek feltétele a teljes elfogadás. A másik a kongruencia és a transzparencia, amely aktív szerhasználóként nem működött. A gyógyuláshoz vezető úton azonban nem két ember indul el és megy végig a szakember szerint, a kliens-segítő kapcsolatban mindig hárman vannak jelen. – Ott van a megsegített, aki hajlandóságát fejezi ki a javulásra. Ott a segítő, aki szaktudásával irányt mutat. Emellett felettünk van Isten, aki az egészet igazgatja, ő hozta egyáltalán létre ezt a kapcsolatot – mondta a pszichiáter.

– Sokfelől érkeztünk, így vannak kollégák, akik teljesen más terheket hordoznak, más problémával küzdenek, mint én. A lelkigyakorlatra tehát egyrészt azért jöttem, hogy lássam, mi történik más szociális területeken, mások hogyan dolgoznak. Fontosak ezek a találkozások – osztotta meg gondolatait Kocsis Attila, a Kelet-magyarországi Gyermekvédelmi Központ intézményi lelkésze. Saját hivatásának legnagyobb nehézségéről is beszámolt, amely a nevelőcsaládok hiánya a növekvő szükséggel szemben. – A nagy baj igazán az, hogy egyre fiatalabb és egyre sérültebb gyermekek érkeznek döbbenetes traumákkal – közölte. Erőt a Jóistenből merítenek munkájuk során. – Amikor naponta hazaérek, megállok, leparkolok, és elengedem a napi történeteket. Máskülönben annyira megterhelne a hivatás, hogy rámenne mindenem – tette hozzá.

Az előadás utáni kiscsoportos beszélgetésen a szociális szféra egyik problémás gondolatát vetette fel a lelkész, aki szerint a kliens kifejezés túl rideg, annak ellenére, hogy a szaknyelv így nevezi az ellátásra szorulót. – A kliens szó eredetileg ügyfelet jelent. Azt, aki bejön, fizet egy bizonyos szolgáltatásért, aztán elmegy. Ennek a kifejezésnek nincs lelki tartalma – magyarázta. A szociális munka kontextusában a sérült fiatalokra, a szenvedélybetegekre, az idősekre, akikkel nap mint nap dolgoznak, nem illő az ügyfél szó. Jól hangzik a kliens, de számomra ez pengő érc. A többi használt szakkifejezést sem érzem megfelelőnek, ilyen az ellátott, a gondozott, a megsegített. Ezek a szavak mind távolságot, bizonyos függési viszonyt feltételeznek. Bár próbáltam keresni a fogalmak között, nekem sincs jó szavam rá, nem találtam jó megoldást – mondta a lelkész.

Dócsné Görömbei Gréta, az Ófehértói Református Gondozási Központ intézetvezetője munkahelyi csapatával érkezett a lelkigyakorlatra. – Valóban erőforrás a hit és a lelkiség, és ezért szerettem volna elhozni a munkatársakat, hogy ilyen közegben is töltődhessenek. Ajándéknak tartom azt, ha valaki segítői területen dolgozik, mert ott gyakorolhatja a hitét és a felebaráti szeretetet. Amennyiben úgy értelmezzük, hogy felebarátunk az, aki az úton elénk kerül, nekünk aszerinti mértékben kell rajta segíteni, amilyen tálentumokat kaptunk az Úristentől – osztotta meg foglalkozása örömeit. – Felebarátainkként kell kezelnünk a segítségre szorulókat, és Istentől kapott képességeinknek megfelelően támogatni őket – tette hozzá.

Nem könnyű hivatás az idősek gondozása, de minden nehézség ellenére Gréta pozitívan mesélt a mindennapos lelki megpróbáltatásokról. – Nálunk nem felfelé ívelő a fejlődés, mint egy óvodában, hanem az élet vége felé haladunk – magyarázta. Ahogy a képességek elvesznek, sok gondozó érzi azt, hogy nincs sikerélménye. Mégis, ha nem is fejezi ki az idős, a hála érzése alakul ki benne, mert az ápoló segít neki elesett, kiszolgáltatott állapotában. A gondozók ilyen értelemben Isten eszközei lehetnek ebben a helyzetben – folytatta. De mégis honnan meríthetnek erőt a mindennapokban? Hogyan birkóznak meg egy kliens elvesztésével? – Mi nem tekintjük végnek, hanem új kezdetnek – válaszolt az intézetvezető. – Azt látom a munkatársakon, hogy személyes hitüktől függetlenül mindannyian képesek úgy tekinteni egy idős elvesztésére, hogy jó helyre kerül az ellátott. És örülök, hogy ebben Isten erejével tudnak bízni – tette hozzá.

Az előadást feldolgozó kiscsoportos beszélgetésekben a dolgozók megosztották kétségeiket, nehézségeiket, örömeiket hivatásukban. Sokan tanácsért fordultak társaikhoz, tudva, hogy megértő fülekre találnak problémájukkal. A délelőtt programját az ebéd zárta, amely után a lelkigyakorlatozóknak lehetősége adódott a Balaton partján sétálni. A hétvége nemcsak kapcsolódási pont volt a szociális területen dolgozók számára, de a lelki táplálékkal gazdagodhattak is, ami áldozatos mindennapjaikban nyújt erőt hivatásuk megpróbáltatásaiban.