Szombaton úrvacsorás istentisztelettel és személyes hangvételű üzenetekkel zárult a Csillagpont fesztivál a Zánkai Erzsébet-táborban. A lelki útravalót Mikló István Boldizsár nagyszalontai lelkipásztor hirdette, Petkes Piroska debreceni egyetemi lelkész pedig az úrvacsora liturgiájában szolgált. A résztvevők nemcsak Krisztus asztalánál találkozhattak az élő Istennel, hanem a közösség megerősítő erejét is átélhették: hálaadásban, énekben, könnyekben és mosolyokban.
„Fáradtan, csapzottan, de vágyakozással telve”
– Mennyei jó Atyánk, itt állunk előtted, kicsit csapzottan, kicsit fáradtan, melegünk van, de a szívünk vágyik rád – ezekkel a szavakkal kezdte igehirdetését Mikló István Boldizsár lelkipásztor, ráhangolva a több ezer résztvevőt az úrvacsorával egybekötött istentiszteletre. A 27. zsoltárból kiindulva nem a zárás, hanem egy új kezdet pillanatai rajzolódtak ki a hallgatóság előtt. – A Csillagpont véget ér, de a küzdelmek folytatódni fognak – hangzott el őszinte hitvallással. A nagyszalontai lelkipásztor nem hitegetett könnyű úttal, hanem egy tartós erőforrásra mutatott: az Úr jelenlétére.
A Csillagpont véget ér, de a küzdelmek folytatódni fognak – hangsúlyozta Mikló István Boldizsár
A zsoltár váltakozó hangulatát – magabiztosság és kétségbeesés között – a prédikáció is hűen tükrözte: – Lehet, hogy az életünk fellélegzett, de a lelkünk hullámzó – hangsúlyozta Mikló István Boldizsár. Hozzátette: a fellélegzés nem illúzió, hanem tapasztalat, amelyet a szemlélődés és az isteni közelség hív életre. – Az Úr nem a körülményeimet változtatja meg, hanem engem állít helyre – mondta. Az igehirdetés zárásaként a résztvevőket arra kérte, hogy vele együtt mondják hangosan: „Szívemben hallom, azt mondod: az Én arcomat keressétek – a te arcodat keresem, Uram.”
Krisztus asztalánál, valóságos közösségben
Az istentisztelet további részében Petkes Piroska vezetésével az úrvacsorai liturgiába kapcsolódtak be a jelenlévők. A lelkipásztor emlékeztetett: – Ez az a hely, ahol nemcsak mi gyönyörködünk Istenben, hanem ő is bennünk.
Ez nem egy felekezet asztala, hanem az Úr asztala – hívta fel a figyelmet Petkes Piroska
A kenyér és a bor jegyeiben egyszerre volt jelen az emlékezés és a meghívás: – Ez a kapcsolatunk Jézussal, aki nem hagyta, hogy a bűneink örökre elválasszanak minket Istentől – hívta fel a figyelmet Petkes Piroska. Hozzátette: az asztalhoz járulás lehetősége nem a tökéletesek jutalma, hanem a keresők ajándéka. – Ez nem egy felekezet asztala, hanem az Úr asztala. A kenyér és bor nem pusztán szimbólum, hanem találkozás: olyan hely, ahol Isten csendesen és mégis határozottan újra biztosít minket arról, hogy a szeretete nem változik. Ez a szeretet az, amely hordoz bennünket, amikor már saját erőnk elfogy – hangsúlyozta.
„Megterítve áll előttünk a szeretet asztala”
A nagyszínpad körül több asztal meg volt terítve, ezeken gondosan előkészítve az úrvacsorai jegyek, így a tűző nap ellenére a résztvevők szép rendben járulhattak az Úr asztalához. Ezt megelőzően békeköszöntést osztottak egymásnak, az alkalom végén pedig a záró áldásban újra megerősítést nyertek: nem egyedül indulnak tovább, hanem az Úr jelenlétével és a testvéri közösség megtartó erejével.
„Fellélegeztünk, és másokat is lélegeztetünk majd”
Az istentisztelet végén az egybegyűltek megtekinthettek egy összefoglaló videót, amely a hét történéseit, emlékezetes pillanatait mutatta be. Az összeállításban Steinbach József püspök, a Zsinat lelkészi elnöke úgy fogalmazott: – Fellélegeztünk, és jó volt fellélegezni. Megerősödött bennünk a hit, a reménység és a szeretet!
Mező István Mózes, a Zsinati Hivatal vezetője a közösség jelentőségét hangsúlyozta: – Nem vagytok egyedül! Ez a háromezer-ötszáz fős közösség ezt bizonyítja.
Az összeállításban megszólaló fiatalok is hasonló reménnyel tekintettek előre. – Bármerre mész a területen, igazából egy mosolygós arccal találkozol szembe, és ezen az arcon Krisztust láthatod, és jó ezeket a mosolyokat visszatükrözni egymásnak – állapította meg egy résztvevő.
A záróének közös eléneklése után mindenki személyes áldásban részesülhetett a szolgálattevő lelkipásztoroktól. A kora délutáni órákban pedig lassan búcsúzni kezdtek a fesztiválozók.
„A te arcodat keresem, Uram” – ez a mondat talán ezrek szívébe íródott be ezekben a napokban, és ahogy az istentiszteleten Mikló István Boldizsár elmondta, talán épp ez az a pecsét, amit a legmélyebben magunkkal vihetünk.
