„Végül kiárad ránk a lélek” – hirdeti a lassan végéhez közeledő teremtés hete idei igei jelmondata, amelyet Ézsaiás könyvéből választottak.
„Mellet verve gyászoljátok a gyönyörű mezőket, a termő szőlőtőkét, népem termőföldjét, melyet fölver a tövis és a gaz, és a vigadozó város sok vidám házát! Mert üres lesz a palota, elnémul a város zaja. A várhegy és a bástya örökre állatok búvóhelye lesz, zebrák viháncolnak ott, és nyájak legelésznek. Végül kiárad ránk a lélek a magasból. Akkor majd a puszta kertté válik, a kert pedig erdőnek látszik. A pusztában is jog lakik, a kertben igazság honol. Az igazság békét teremt, és az igazság a nyugalmat és a biztonságot szolgálja örökké. Békés hajlékban lakik majd a népem, biztonságos lakóhelyeken, gondtalan nyugalomban. De jégeső hull, és ledől az erdő, a város pedig elsüllyed a mélyben. Boldogok vagytok, akik mindenütt víz mellett vethettek, és szabadjára engedhetitek az ökröt és a szamarat.” (Ézs 32,12–20)
De kiáradhat-e a lélek, ha gátak közé próbáljuk terelni? Ha emberi bölcsességgel próbáljuk megmondani, merre kellene haladnia, folynia, mit kellene megváltoztatnia? Ahogy tettük azt folyóinkkal, felszíni vizeinkkel is. Persze, amikor szabályozták a folyókat, lecsapolták a mocsarakat, csatornákkal szárították ki a nedves, vadregényes tájat, az akkor „jó ötletnek tűnt”, emberi számítás szerint. És hozott persze jót is. De az emberi mindig korlátos. Vásárhelyi Pál és munkatársai sem láthatták előre a Tisza szabályozásakor, hogy merre változik az éghajlat, és hogy tetteiknek milyen következményei lesznek.
A Rákos-patak Budapesten
Ahogy közülünk a legbölcsebbek sem láthatják előre, milyen következményei lesznek annak, ha gátak között próbáljuk terelgetni életünkben a Lélek áradását. Vagy egyenesen megpróbáljuk kizárni, lecsapolni életünk egyes részeiből. Amikor megpróbáljuk a templomba zárni az Istent. Amikor azt hisszük, a világban más szabályok érvényesek. Amikor a templomajtón kilépve tiszteletlenül, szeretet nélkül vagy egyenesen gyűlölettel bánunk egymással. Vagy máshogy ítélünk meg egy bűnt a templom falain kívül és belül.
Ézsaiásnál is összekapcsolódik a természet kivirágzása és az igazságosság uralma: „Végül kiárad ránk a lélek a magasból. Akkor majd a puszta kertté válik, a kert pedig erdőnek látszik. A pusztában is jog lakik, a kertben igazság honol.” Az igazságosság vagy a jog azonban nem csak emberi értelemben vett jogszabályokat jelenthet, hanem az isteni rend igazságát, amelytől oly sokszor eltérünk. Ahogy a teremtés hete idei füzetében is olvashatjuk: „A bűn következtében a föld, a táj, amellyel rosszul (azaz nem Isten terve szerint) bántunk, ellenünk fordul.” A kapzsiságból kivágott erdők nem adnak árnyékot, a számításból kiszárított vizek környékén homokot hord a szél, a végtelen betondzsungelek csak a forróságot sugározzák. Ám, ha a Lélek kiáradása betölt bennünket, akkor ismét Istennek tetszőn fogunk bánni a teremtett világgal is, és a puszta ismét kertté válik.
Körülöttünk mindent az Úristen teremtett. Ezért a keresztyén ember számára a teremtésvédelem, a teremtett világ szeretete nemcsak környezetvédelmi feladat, hanem hitvallás is: a Teremtő ajándékainak megbecsülése. És nem csak a teremtés hetén kellene odafigyelnünk erre, hanem egész évben. Ahogy jó esetben édesanyánkra sem csak anyák napján figyelünk.
A Lélek kiáradása közösséget és természetet is megújít – a teremtés hete
Fák, magaságyások és élőképek Majosházán – így tanítja a teremtésvédelem mindennapi gyakorlatát Kégli Erzsébet intézményvezető. Szűcs Boglárka, a Teremtés hete munkacsoport vezetője pedig arról beszél, hogyan újíthat meg közösséget és természetet is a Lélek kiáradása.