A világon is szinte egyedülálló formát választott zenei útkeresése során Nagy János Erkel Ferenc - díjas zeneszerző jazz-zongorista, aki a régi református, magyar nyelvű zsoltárok és a jazz fúziójával szól közönségéhez. Míg a koncertszínpadon nagyon gyakran megszólal egy-egy zsoltár jazzes feldolgozása, a templomban ragaszkodik az eredeti, leírt énekekhez a Budapest-Pestszentlőrinc-Ganzkertváros Református Egyházközség kántora.
Mi volt előbb: a debreceni kántorképző vagy a Zeneakadémia?
Majdnem egy időben volt a kettő. A gimnázium végéig a salgótarjáni református gyülekezetbe jártam, és amikor felkerültem Budapestre, ’89-ben kerestem azt a gyülekezetet, ami egy biztos pont lehet az életemben. A tarjáni lelkésznő ajánlotta a pestszentlőrinc-ganzkertvárosi közösséget, és amikor odakerültem ebbe a nagyon pici gyülekezetbe, láttam, hogy nincs kántoruk. Én pedig mondtam, hogy tudok zongorázni, és ha már ide járok, szívesen segítek. Amikor elkezdtem ott harmóniumon játszani – ugye, hamar kiderült, hogy azon másképp kell játszani, mint zongorán –, beiratkoztam a debreceni kántorképzőbe, Berkesi Sándorhoz.
Erről meséljen egy kicsit: az ő neve fogalom az egyházzenében és a kántorképzésben egyaránt. Mit adott ez az iskola?
Amikor bekerültem, mondtam, hogy én a Zeneakadémia jazztanszakára járok. Mikor ezt kiejtettem, azért láttam megvető tekinteteket. Ha nem is a sátán zenéjének tartották, de sokan azt gondolták szerintem, hogy egy jazzista nem tud semmit. Az első órára beosztottak egy szinte velem egyidős tanárnőhöz, aki zongorát tanult hozzám hasonlóan, én pedig rögtön leblattoltam a Beharka-iskolát (Beharka Pál: Gyülekezeti harmóniumjáték – a szerk.). Másnap Berkesi Sándorhoz kerültem. Nála a negyedik oldalon megfáztam, a hatodik oldalon ott álltam, hogy nem tudok semmit. Az ő tudása és alapossága nekem nagyon sokat adott. Az évek során lassan kialakult bennem az igény, hogy valami kapcsolódást találjak az egyházzene és a jazz között.
Nemcsak hogy igény alakult ki önben, hanem ars poeticája szerint a zene Isten ajándéka, ha pedig az, akkor az ő dicsőségére kell vele élnünk.
De nem kell vallásos tárgyúnak lennie, a szellemiség a lényeg, ezt már harmincöt éve is így gondoltam. Elég sokáig tartott, mire az első lemezünk megjelent kétezer környékén.
És azok után, hogy hogy fogadták, hogy került ki a kántorképzőből?
Amikor megcsináltuk az első lemezt Szívemet hozzád emelem címmel, akkor egyszer csak csörgött a telefon. Berkesi Sándor hívott. Gondoltam: na, most megkapom a magamét, hogy a zsoltárok világa az nem a Bergendy Szalonzenekar – ezzel ellentétben azt mondta, meghallgatta, nagyon tetszik neki, és szeretné elvinni konferenciákra, hogy megmutassa: lám-lám, lehet ebben a műfajban is jól csinálni ezt. Hatalmas megerősítés volt, mert mindig ott volt bennem a kétely ezzel kapcsolatban.
Ez igazán egyedi, nemcsak nálunk, hanem világszinten is. A jazzt sokféle keveredésben hallhatjuk a népzenétől kezdve a klasszikuson át különböző kultúrák vallásos zenéinek ötvözetéig, de az, hogy valaki a református, ráadásul az óprotestáns énekkincset használná inspirációként, számomra teljesen új.
Örültem volna, ha valaki előttem próbálkozik, mert akkor lett volna kit követni. Nagyon szeretem hallgatni a gospelt például, de azt kell csinálni, játszani, ami a sajátunk, és én ezt éreztem a sajátomnak.
Gazdag harmóniavilágot lehet építeni a református énekekre?
Attól függ, ki nyúl hozzá. De, persze. Bach után csak szegényesebbek lesznek azok a harmóniák, amiket én megtalálok. A koncertszínpadon nagyon sokféle lehetőség nyitott, viszont amikor kántorkodom, akkor nagyon ragaszkodom ahhoz, ami le van írva, legfeljebb óvatos kis átmenőhangokat engedek meg magamnak. Fontos, hogy az éneklés legyen kísérve, ne legyen öncélú, magamutogató a kíséret.
Ritka, hogy valaki elsőre megtalálja a gyülekezetét, ahol aztán három évtized elteltével is jól érzi magát. De ön a feleségével is ugyanígy járt, vagyis meglátta, megszerette, és harminc éve sem engedték el egymást.
Nem vagyok egy keresgélős típus olyan értelemben, hogy ha valami megtetszik, akkor a mellett kitartok. Az autókkal is így vagyok. Hosszú keresgélés után beültem egy autóba, és tizen akárhány éve csak olyan autóm van. Vicces lenne a családalapítást ezzel párhuzamba állítani, de tulajdonképpen igen, ami a hűséget illeti. A házasságunk előtt fél évvel gyógyíthatatlan sclerosis multiplex betegséget állapított meg az orvosom nálam, azt mondták, tolószékbe kerülök és hogy családról, gyermekekről ne is álmodjak. A feleségem, aki akkor még a menyasszonyom volt, csak annyit válaszolt az orvosoknak: bízzuk ezt a Jóistenre. Rá bíztuk.
És ön minek tulajdonítja, hogy azóta is jár? Isteni csodának, vagy az orvostudomány fejlődésének?
Utóbbi is Isten műve. Nem csodának, hanem gondviselésnek hívnám. Persze, sokáig nehezen jártam, volt idő, amikor időnként lebénult a bal kezem, folyamatosan injekcióznom kellett magam, de aztán egyre jobb gyógyszerek kerültek forgalomba, ma meg már egy kapszula elegendő. Az is egy érdekes dolog, hogy engem, aki mindig is idegenkedtem az erőszaktól, a test-test elleni küzdelemtől, Isten nemrég egy bokszterembe vezetett, és ez a sport annyira jót tesz a lábamnak, hogy soha ennyire jól nem éreztem magam fizikailag, abba tudtam hagyni a fájdalomcsillapítók szedését.
Református boksz?
A küzdelem, a harc része nagyon messze áll tőlem, de nem is erről szól ez a sport, főleg nem az én koromban.
Ha már itt vagyunk a saját háza próbatermében, megkérhetem, hogy zongorázzon valamit, ami a zsoltárok és a jazz fúzióját idézi?
Jó. Akkor arra az ötnegyedesre gondoltam, amiről beszéltünk. Eredetileg háromban van.
Melyik ének volt ez eredetileg?
A Ki Istenének átad mindent kezdetű.
És megmutatná, hogy az eredeti dallam hogy szól?
Igen. Az eredeti dallamon nem nagyon változtattam, csak a lüktetésen.
Gyönyörű. Én ezt el tudom képzelni akár egy istentiszteleten is, bár a könnyűzene megítélésével kapcsolatban vannak viták.
Attól függ, mi a szerepe, milyen a művészi színvonala, segít-e elmélyülni ebben, vagy pedig csak népszerűsítő szerepe van. A Ciao, Marina harmóniasorára ráénekelni, hogy „Jézus, benned bíztunk”, úgy érzem, necces.
Ez teljesen más. Amit most játszott, azt én tényleg el tudnám képzelni.
Valójában játszottunk ilyen feldolgozásokat Szirtes Edina Mókussal és Mogyoró Kornéllal zenés istentiszteleteken, a fasori evangélikus templomban. Az itt elhangzott dalokból készült a Ne hagyj elesnem című album. Bennem végig az dolgozott, hogy ne mi kerüljünk a középpontba, ne rólunk szóljon, és ne azt mondják, hogy milyen fantasztikusan játszottatok. Mostanában a Berkesi Boglárka és Berkesi Alex által létrehívott, Cantus Dei nevű együttessel adunk elő hasonló dalokat.
Lépjünk át a templomból a jazzszínpadokra. Ebben a műfajban szinte mindenki tiszteli, becsüli egymást és egymás munkáját. Mi állhat ennek a hátterében?
Tudás nélkül nem lehet fellépni a jazz színpadára. Minimumtudás nélkül – ami egy elég magas szint – nem lehet kommunikálni a másik zenésszel. Ez a tudás megköveteli a tiszteletet, megbecsülést. Számomra a színpadon csak a zene számít, nem érdekes, ki milyen ember. A jazz egy egyetemes nyelv, bárhol a világban, ha összejönnek a zenészek, tudnak együtt játszani.
Nagy János a Kodolányi János Egyetem Modern Zenei Tanszékén jazz-zongorát tanít, mellette a pomázi és a budafoki zeneiskolában is oktat. Három fiú édesapja. Legidősebb fia, Ábel Bécsben szerzett diplomát, jazz-zeneszerzés, hangszerelés szakon, több nemzetközi verseny helyezettje és díj birtokosa. Milán, a középső fiú a Zeneakadémia basszusgitáros hallgatója. A legkisebb, Sámuel tizenhét éves, és animációval foglalkozik. Felesége irodalomtörténész.
Rangos szakmai elismerés református zenészeknek
Kovács Zalán László tubaművész, az Egressy Béni Református Művészeti Szakgimnázium igazgatója, valamint Nagy János Erkel Ferenc-díjas jazz-zongoraművész és zeneszerző munkásságát Artisjus pedagógusi díjjal jutalmazták.