Minden vasárnap az ifjúságé is

– Nekem nem egy fogalom, hanem egy emlék jutott eszembe – mondja Kósa László Ábel, amikor arról kérdezzük, mit jelent neki az ifjúság vasárnapja. A sóstóhegyi fiatal a dicsőítő zenekarban cajónon, azaz dobozdobon játszik. Amikor a hangszert bevitték a templomba, attól tartott, hogy az idősebbek idegenkedve fogadják majd. Az istentisztelet után egy idős asszony azonban odalépett hozzá, és ezt mondta: „Lacikám, ez nagyon szép volt, nagyon kellett, és tényleg Isten dicsőségére szólt!” – idézi fel a kapott bátorítást. – Olyan jól esett, hogy látják: a fiatalok is részt akarnak venni, a maguk módján ők is dicsérik az Urat, és ezt nem utasítják el, hanem örömmel elfogadják – teszi hozzá.

Az emlékben benne van mindaz, amit a kezdeményezés elérhet: a fiatal szolgál, az idősebb nemzedék pedig nemcsak észreveszi, hanem vissza is jelzi, hogy szükség van rá. Testvérének, Kósa Kamillának ugyancsak a szolgálat jut először eszébe az alkalomról. Az ifjúsági zenekarban énekel, gyermektáborban és misszióban is dicsőít, és – mint mondja – ebből erőt kap. A Nyíregyháza-Oroson élő Valkóczy Előd pedig a tavalyi ifjúság vasárnapját idézi fel, amikor a fiatalok zenével, bizonyságtétellel, igeolvasással és imádsággal kapcsolódtak be az istentiszteletbe. A következő alkalmon pedig a Szlovákiában végzett missziójukról, egy tíznapos gyermektáborról szeretnének beszámolni annak a gyülekezetnek, amely támogatta őket.

Egy kiemelt vasárnap önmagában még nem teszi a fiatalokat a gyülekezet szolgáló tagjaivá. Ehhez egész évben szükség van bizalomra, feladatokra és arra, hogy a közösség a próbálkozás lehetőségét is megadja nekik.

Valkóczy Előd önkritikusan beszél arról, hogy a fiatalok lehetnek megbízhatatlanok, előfordulhat, hogy valamihez még nem értenek, vagy csak később derül ki, hogy nem a nekik való szolgálatot választották. Szerinte a lelkipásztoroknak úgy kell lehetőséget adniuk, hogy abba a hibázás és a változtatás szabadsága is beleférjen. Fel kell ismerniük, ki miben tehetséges, és mit végezne örömmel: lehet, hogy valaki a zenekarban nem találja a helyét, a technikai szolgálatban viszont igen. – Az ifisek szeretnek szolgálni, és bennünk van az erő is. Nehéz dolga van a lelkipásztoroknak azzal, hogy felismerjék, ki mit tud és mit akar – mondja Valkóczy Előd.

Kósa László Ábel úgy látja, az ifjúsági közösség létszáma önmagában még nem mutatja meg, mennyire vannak jelen a fiatalok a teljes gyülekezet életében. Bár az ifjúsági alkalmakon sokan részt vesznek, közülük kevesebben járnak rendszeresen templomba, úrvacsorás istentiszteletre vagy reggeli áhítatra. Úgy érzi, kortársait nehéz bevonni egy olyan istentiszteleti rendbe, amelyet olykor merevnek vagy egyhangúnak élnek meg. Saját közösségében ugyanakkor előrelépést tapasztal: egyre több presbiter és gyülekezeti tag fogadja örömmel, ha a fiatalok a zenében, a technikai háttérben, a terem előkészítésében vagy más gyakorlati feladatban vállalnak részt. A lényeg szerinte az, hogy ne vendégként vagy különálló csoportként, hanem a közösség természetes részeként legyenek jelen.

Kósa Kamilla már annak jeleit látja, hogy a fiatalok nem csupán készülnek a gyülekezeti életre, hanem jelen vannak benne. A gyermek-istentiszteletről egyre többen lépnek tovább az ifibe, majd kapcsolódnak be a vasárnapi istentiszteletbe. – Volt olyan időszak, amikor alig voltunk. Most pedig egyre többen ülünk végig az istentiszteleten. Ezért egyetértek azzal, hogy a fiatalság a gyülekezet jelene – fogalmaz.

Az ifjúság vasárnapjának egyik legfontosabb feladata Bakó László, a nagykállói református gyülekezet lelkipásztora szerint, hogy kölcsönösen láthatóvá tegye a nemzedékeket. A gyülekezet idősebb tagjai megtapasztalhatják, hogy vannak közöttük szolgálni kész fiatalok, a fiatalok pedig felismerhetik, hogy olyan közösséghez tartoznak, amely számon tartja és fontosnak tekinti őket.

– Ők nemcsak egy csoport a gyülekezetben, és nem a jövő, hanem a jelen gyülekezetének részesei – hangsúlyozza. – Nemcsak a székpakolásban vagy a technikai háttérben számítunk rájuk: az ifjúság vasárnapján istentiszteleti szolgálatra is lehetőségük van. Ez nagy élmény lehet mind a fiataloknak, mind pedig az idősebbeknek – teszi hozzá. Nagykállóban ezért arra készülnek, hogy a zenélni tudó fiatalokból kisebb együttes álljon össze, mások pedig felolvasással, verssel vagy prózai szolgálattal kapcsolódjanak be. A cél az, hogy mindenki a saját adottságai és bátorsága szerint találhassa meg a helyét az istentiszteleten.

Victor László, a nyírpazonyi református gyülekezet lelkipásztora egy kisebb, családiasabb közösség nézőpontjából közelít a kérdéshez. Ilyen helyen személyesen is számon tartják, hogy a konfirmált fiatal ott van-e az alkalmakon, vagy idővel elmarad. A konfirmációi fogadalom azonban szerinte nemcsak a gyülekezethez tartozásról szól: a fiatalok arra is ígéretet tesznek, hogy szolgáló tagjai lesznek a közösségnek. – Fontos, hogy megtalálják, mit tehetnek hozzá Isten országának építéséhez és ahhoz a közösséghez, amely már sokat tett értük – fogalmaz. Az ifjúság vasárnapján láthatóvá válhat, hogy a fiatalok nem csupán megjelennek a templomban, hanem tovább is adnak valamit abból, amit Istentől kaptak. Azt is megtudjuk, hogy Nyírpazonyban éppen újjászerveződik az ifjúsági közösség: a nagyobb gimnazisták és egyetemisták mellé a nemrég konfirmált fiatalok kapcsolódnak be. Az ünnepi alkalomra készülve közösen keresik, ki milyen szolgálatot vállalhat.

Lakatos Tamás, az encsencsi református gyülekezeti körzet lelkipásztora arra hívja fel a figyelmet, hogy a fiatalok aktivitása nemcsak nekik adhat megerősítést, hanem a felnőtteket is bátoríthatja. Ha egy fiatal vállalja az imádságot, bekapcsolódik a liturgiába, vagy őszintén beszél hitbeli tapasztalatairól és küzdelmeiről, az példát adhat azoknak az idősebb gyülekezeti tagoknak is, akik nehezebben lépnek ki a háttérből. – Nemcsak a fiatalok szempontjából fontos, hogy újra átéljék: szolgálhatnak, és bátran építünk rájuk. A tágabb közösségnek is bátorítást adhatnak – mondja. Gyülekezeti körzetükben ezért a liturgia különböző részeit fiatal szolgálók között osztják fel, és rövid bizonyságtételeknek is helyet adnak. Ezekben a fiatalok arról beszélhetnek, mit kaptak például a nyári táborban, és hogyan építették be azt az azóta eltelt hetekbe. Lakatos Tamás szerint ez a nyitottság mutathatja meg igazán, mit jelent gyülekezetként élni: a fiataloknak és az időseknek egyaránt vannak kérdéseik és küzdelmeik, ezért egymás őszinteségéből és bátorságából is erőt meríthetnek.

Nem minden gyülekezetben van azonban nagy ifjúsági közösség. Fekete Zoltán, a Tolnai Református Egyházmegye ifjúsági referense ezért nem erős és gyenge gyülekezetekben gondolkodik, hanem abban, hogyan segítheti az egyházmegye a helyi szolgálatot. Ahol csak egy-két fiatal tartozik a közösséghez, ott különösen nagy élményt jelenthet, ha egy egyházmegyei alkalmon ötven, száz vagy akár százötven kortársukkal találkozhatnak.

– Hosszú távon is érezteti velük, hogy a nagy egésznek, a református egyház ifjúságának ők is a tagjai, és nincsenek egyedül – hangsúlyozza. A mai egyházmegyei hálózat hosszabb folyamat eredménye. Egyik előzménye egy több mint húsz éve kezdeményezett, eleinte néhány konfirmandust összegyűjtő hétvége volt. Később egyre több gyülekezet kapcsolódott hozzá, a program pedig a már konfirmáltakat is visszahívó Konfi-ifivé bővült. A 2010-es évek végére a balatonszárszói hétvégék résztvevőinek száma már elérte a száz-százötven főt. A járvány után fogalmazódott meg, hogy a kapcsolatot ne csupán egyetlen éves csúcspont tartsa életben: azóta hozzávetőleg kéthavonta ifitalálkozókat, ifjúsági napokat, bált szerveznek az addigi hétvége és évzáró mellett. A bátaszéki gyülekezet által szervezett mórágyi ifjúsági zenei tábor pedig ugyancsak egyházmegyei találkozóhellyé bővült.

Tolnában ezt a folytonosságot a Tonik, vagyis a Tolnai Ifjúsági Közösség fogja össze. Neve egyszerre utal életerőre és pezsgésre, valamint ernyőként kapcsolja egymáshoz a különböző korosztályok alkalmait. A negyedik-ötödik osztályosokat a Tinitali, a konfirmáció körüli és utáni korosztályt a Konfi-ifi, a nagyobb, tizenhat év feletti fiatalokat pedig a Tomi szólítja meg. A korosztályok között nincs merev határ: az idősebbek zenei szolgálattal, kiscsoportvezetéssel, bizonyságtétellel és szervezéssel segítik a fiatalabbakat.

Fekete Zoltán elmondja azt is, hogy a Tinitalival már azelőtt közösségi élményt szeretnének adni a gyerekeknek, hogy hatodik osztály környékén más közösségek felé kezdenének tájékozódni. A találkozók a közös étkezést, a játékot és az igei elmélyülést kapcsolják össze. Az egyházmegyei találkozó nem a helyi gyermek- vagy ifjúsági munkát kívánja helyettesíteni, hanem annak adhat rendszeresen visszatérő, nagyobb kapcsolódási pontot.

A Tomi maga is a tizenhat év feletti fiatalok kezdeményezésére született meg. Ötfős vezetőségük rendszeresen imádkozik és egyeztet, alkalmaikon pedig fiatalok szolgálnak fiatalok között. Ők készítik a Tomi közösségi felületein megjelenő tartalmak jelentős részét, és önálló ötletekkel formálják a programokat. Egy fiatal résztvevő kezdeményezéséből született meg például a Tolna és Bács-Kiskun református fiataljait összekapcsoló közös találkozó: a Tomi Bácsi, amelynek szervezését a Tomi tagjai vállalták.

A lelkipásztorok és hitoktatók közben nem vonulnak hátra: mentorként, kiscsoportvezetőként és koordinátorként kísérik a fiatalokat. Fekete Zoltán szerint ez az „organikus együttszervezés” adhat új szolgálókat a helyi gyülekezeteknek is. Ha egy fiatal felelősséget kap egy táborban, zenekarban, kiscsoportban vagy gyermekprogramon, benne is mélyülhet a vágy, hogy otthon vállaljon feladatot. Az egyházmegyei munka ugyanakkor abból indul ki, hogy nem kell minden programot minden gyülekezetnek önállóan megszerveznie: a helyi közösségek saját lehetőségeik szerint adhatnak vagy kaphatnak segítséget. Az ifjúság vasárnapjának ezért ott is lehet értelme, ahol még nincs működő ifi.

– Ha van ifjúság, azért, ha nincs ifjúság, azért. Imádkozzunk! Legyen egy alkalom, amikor imádkozhatunk a következő nemzedékért! – fogalmaz az ifjúsági referens. Ahol pedig vannak fiatalok, ott az alkalom láthatóvá teheti a közösségüket, és teret adhat nekik, hogy szolgáljanak, valamint elmondják, hol tartanak a hitben.

Lenkey István, a Paksi Református Egyházközség lelkipásztora huszonöt éve szolgál a városban, és ezalatt mindig működött ifjúsági csoport a gyülekezetben. Rögtön hozzáteszi azonban: – Ez önmagában csak a keretet jelenti, a közösség élete és lelki állapota sokat változott. Voltak pezsgő, élő hitű évek, és olyanok is, amikor ugyan jelen voltak a fiatalok, de az ifi lelki értelemben szárazabb időszakot élt meg – mondja. Az utóbbi néhány esztendőben ismét olyan ifjúsági élet bontakozott ki, amelyre hálával tekintenek.

Feleségével és munkatársaival kezdettől fogva arra törekedtek, hogy a gyermekek és konfirmandusok közötti szolgálat az ifibe vezessen, a fiatalok pedig később se tűnjenek el, hanem beépüljenek a teljes gyülekezetbe. Ezt Pakson az elköltözés is nehezíti: sok fiatal máshol tanul tovább. A cél mégsem változott: az ifi ne elkülönült zárványként működjön, hanem élő kapcsolatban maradjon a gyülekezet egészével.

A missziói év szeptembertől szeptemberig követi az iskolai ritmust. A péntek esti ifik mellett konfirmandus- és ifjúsági hétvége, téli tábor, balatonszárszói egyházmegyei Konfi-ifi-hétvége és ötnapos nyári tinitábor ad találkozási pontokat. Az ifi és a konfirmandusok közös alkalmai azt segítik, hogy már a konfirmáció előtt természetes ismeretségek és barátságok alakuljanak ki.

A pénteki ifik többségét ma már képzésben részt vett egyetemista és idősebb gimnazista ifivezetők tartják. A lelkipásztorok jelen vannak és kísérik a közösséget, de teret adnak annak, hogy a fiatalok saját kortársaik között szolgáljanak. – Itt nem virtuális élményeket kapnak, hanem valódi elfogadást, valódi odafigyelést és valódi szeretetet valódi emberektől – fogalmaz Lenkey István. Szerinte ehhez az elfogadó és vigasztaló szavak mellett időnként a szeretettel kimondott kiigazítás is hozzátartozik.

Sokáig úgy gondolták, az istentiszteleti formát radikálisan meg kell újítani ahhoz, hogy a fiatalok otthon érezzék magukat. Amikor azonban megkérdezték az akkori ifiseket, meglepve tapasztalták, hogy a fiatalok náluk jóval konzervatívabbak, és kedvelik a megszokott rendet. Lenkey István ebből nem azt a következtetést vonta le, hogy nincs szükség változtatásra. A paksi gyülekezet ma is kísérletezik különféle formákkal, és havonta egyszer ifjúsági zenekar vezeti az éneklést, a fiatalok jelenléte azonban szerinte ennél mélyebb kérdés.

– Az, hogy a fiatalok jelen vannak-e, egyáltalán nem a formán múlik, és nem is azon, hogy az ének ilyen vagy olyan, hanem azon, hogy a szívük ott van-e Krisztusnál – hangsúlyozza. – Itt az a plusz, hogy Isten szeretetét egymás szeretetén keresztül élvezzük. Fontos, hogy a gyülekezetben tényleg ismerjük és szeressük egymást, és ez a korosztályok között is működjön – hívja fel a figyelmet Lenkey István. A lelkipásztor egyszerre tartja igaznak, hogy a fiatalok az egyház jelene és jövője. Már most van hangjuk, vannak igényeik és szolgálatuk, ugyanakkor reménység szerint később is ők viszik tovább „a hit lángját és Isten dicsőségének szolgálatát”. Lenkey István szerint az ifjúság vasárnapja ébresztő és harsona lehet, amely ráirányítja a figyelmet erre a szolgálati ágra, de önmagában nem elegendő. – Egészséges állapotban minden vasárnap az ifjúságé is. Az a jó, ha benne van a gyülekezet lüktetésében a fiatalság, ugyanúgy, mint a közösség minden más rétege – összegez a lelkipásztor.