Ismerőseim új autót vettek nemrég. Most került az országba ez a típus, vadonatúj világ tárult fel vele előttük, ugyanis a jármű valóságos guruló számítógép. Mindenféle eddig ismeretlen funkcióval rendelkezik, olyan biztonságos, mint egy elődje sem, ráadásul szinte vezeti magát. Egy hétre kölcsönkaptam az autót, és arra jutottam, amennyire kényelmes, legalább annyira gyötrelmes vele járni.
Kezdjük a pozitívumokkal: tényleg biztonságos. Teszteltem ezt, ugyanis első hosszabb utamon az ukrán határ mellől kellett hazavezetnem Budapestre, a fáradtságtól szinte félálomban. A sávtartó nem engedte, hogy indexelés nélkül kiguruljak a sávjelzők közül, és ha fékezett az előttem haladó, a mi kocsink is lassított. Idővel a kávészünet szükségességére is felhívta egy felirat a figyelmemet, mert úgy ítélte, nem vagyok már elég éber. Ezt az automatikus gondoskodást, fáradtság ide vagy oda, zavarónak találtam: úgy éreztem, valaki monitoroz engem, akaratomon kívül szól bele annak a járműnek a vezetésébe, amelynek a haladásáért végső soron én felelek. Autonómiám csorbulását akkor tapasztaltam a legerőteljesebben, amikor a ház elé jutva alig tudtam beállni az egyébként megfelelő méretű garázsba, mert az autó eleinte sípolt, majd villogott, végül a vészféket is működésbe léptette – túl kockázatosnak vélte a kanyarodást, mert egy objektum volt mellettem: egy libbenő függöny, nagyjából negyven centire tőlem. A hosszú út után napokig jártam még fővárosszerte az autóval. Kényelmes volt, megszokhatók a modern funkciók, biztonsági intézkedések. Hálás vagyok ezeknek, és hiszem: ha mindenki ilyen kocsival járna, kevesebb lenne a baleset. Mégsem vennék magamnak ilyet.
Az egyre jobb gépek csökkentik a hibázás lehetőségét, és már az emberi gondolkodás, az odafigyelés terhéből is elvesznek, de éppen emiatt mintha kevesebbé tennének minket, hiszen távolabb sodornak önnön emberségünktől, határaink megismerésétől és elfogadásától, a szembesüléstől a bennünk rejlő hibákkal. Nem gondolom, hogy jó irányba alakulna az életünk, ha mind több területén adnánk át a vezetést egy-egy biztonságra törekvő, okosan összerakott gépnek. Isten áldásait láthatjuk megnyilvánulni persze, amikor például egy ember életét menti meg az automatizált rendszer vészfékezése, így semmiképp sem szeretném elítélni a fejlesztéseket. De mintha az Istentől kapott döntési szabadságunkról, valódi autonómiánkról mondanánk le, azt adnánk át a kényelemért cserébe az általunk létrehozott vívmányoknak, miközben Alkotónktól egyre távolabb kerülünk, hiszen önmagunkat sem ismerjük, nemhogy őt.
Hiszem, iránymutató lehet megnéznünk, ő milyennek lát bennünket, majd e képhez mérten véleményt formálni magunkról. Mivel Isten nem a fejünk felett átnyúlva kormányoz, érezhetjük, hogy felelős, irányításra képes embernek teremtett bennünket. Hány és hány helyzet van, amikor az Úr látja, hogy rossz irányba megyünk, veszélyes helyzetbe navigáljuk magunkat, túl közel kerülünk a sérülést okozó másikhoz, mégis enged tovább, nem húz be helyettünk semmilyen vészféket. Ha letérünk a helyes útról, akkor sem kormányoz vissza bennünket az előre felfestett, élet szabta kereteink közé – megengedi, hogy kitérjünk, indexelés, előre egyeztetés nélkül. Megadta a szabadság örömét, egyben ránk rótta a vezetés terhét. Ugyanakkor felismerhetjük azt is, hogy a mi partnerségünkkel, beleegyezésünkkel szeretne vezetni minket, szeretettel, nem erőszakkal. Mellettünk ül az autóban születéstől a halálig, minden percben, és ha hagyjuk, megmondja, mit tegyünk, majd mellettünk marad akkor is, mikor a megvalósítással próbálkozunk. Talán éppen úgy van mellettünk, ahogyan a jó oktató, akinek az anyósülésnél minden pedál a lába alatt van, mégsem nyomogatja őket. Hatalmában állna vezetni, sőt belenyúlhat a kormánykerékbe is, de csak akkor tesz helyettünk bármit, ha azzal nagy veszélytől ment meg mindannyiunkat. Addig viszont tűri, hogy hibázzunk, mert ő nem tökéletes gépekkel, hanem emberekkel vállal közösséget. Végső soron nem technikai vívmányokra van szükségünk ahhoz, hogy teljesebb életet éljünk, hanem teremtett emberségünk elfogadására – és az Istenre.
A szerző újságíró.
A cikket elolvashatják a Reformátusok Lapjában is, amelyben további érdekes és értékes tartalmakat találnak. Keressék a templomokban és az újságárusoknál!